A tavalyi kihagyása után idén újra részt tudtam venni a Téli Mátra túrán. Az elsődleges cél pedig a 2 sikertelen teljesítés után a szintidőn belüli beérés volt.
A túra előtti este nem aludtam valami sokat. És amit aludtam is, az nem volt a legjobb. Így 3 óra „alvás” után a hajnali kelés nem volt a legkönnyebb. Az ágyból kikászálódva, hosszas perceken át ültem az asztalnál, szürcsöltem a teámat, és majszoltam a reggeli müzlim. A hosszas ücsörgésnek pedig az lett a vége, hogy egy idő után csak úgy beszéltem, hogy 2 perce, 5 perce el kellett volna induljak. A végén pedig csak összehánytam a cuccom és rohantam le a kocsihoz. 20 perces késéssel indultam. Amire még sikerült tízet rádobni, mivel a bekevert itókámat otthon hagytam.
Pont 7-re értem Mátrafüredre. Ott már csak a település kezdetén az út szélére tudtam letenni a kocsim. Bár végső soron az adott helyzet legjobb helye volt. Nagyából 4-5 percre a rajttól. Gyorsan átöltöztem és indultam is.
Elrajtolni 7:31-kor sikerült.
Amit biztosra vettem, hogy nem akartam elkapkodni semmit. A táv nem rövid, és sok hegyet meg kell mászni. Be kellett osztani az erőmet.
Így az első pár kilométeren csak gyorsgyaloglás jöhetett szóba. Szépen melegedjenek be az izmaim, azután pedig lehet futni is. Persze azt is ésszel. Ennek ellenére az első ellenőrző pontra egy órán belül sikerült odaérni. Ehhez az is kellett, hogy ezen a szakaszon még nem volt tömeg, és a sok széles út miatt az emberek kerülgetése sem okozott gondot.
Aztán kezdődtek a gondok. Az út beszűkült az emberek pedig kisebb csoportokban araszoltak a hóban.
Baromira idegesített a helyzet. Sok helyen a 15-20 centis hóban gázolva próbáltam előre tőrni. Aminek az lett a következménye, hogy már a túra első negyedében tocsogott a cipőben a lábam a beázástól. Persze amíg fut ez ember ebből sokat nem is lehet érezni, de mikor nem tud haladni, és hőt termelni, hamar érződni kezd a negatív hatása. Ennyiszer kis dolgot még túrán nem kellett végezzek XD Ami azért is plusz jóság volt, mert ilyenkor egy rakat ember visszaelőzött, akiket a hóban csörtetve előztem meg.
Mindennek ellenére a 2. pontig elég jó időt „futottam” és 2 óra 30 perc környékén letudtam az első 14,5 kilométert. Gyors zsíroskenyér falás és egy bögre tea, majd csak porzott utánam az út.
A következő megálló Galyatető. Nagyából 4,5 kilométer. Minden rendben ment. Jól tudtam haladni, sok helyen lehetett könnyen kerülni az embereket. De a gyomrom úgy döntött, hogy kicsit túl jó a buli. Tegyünk még rá egy kicsit. Így a ponttól nagyából 2 kilométerre nagyon rám jött a szapora. Nagyából minden méterért meg kellet szenvedni. És Galyatető eljövetelét úgy vártam mint a messiást. Berontok a helyi vendéglátó egységbe, ami egyben a következő pecsételő hely volt és első dolgom a trón megkeresése volt. Szerencsém volt, nem volt sor. A fellélegzést követően jöhetett a pecsételés és a továbbindulás. Ezen a szakaszon már lehetett látni a Kékest, amit még a nap folyamán meg kellett mászni.
A csór-hegyi megálló kicsit közelebb volt, mint a megszokott, mivel a pontőröknek nem volt sok kedvük felcipelni a tüzifát a megszokott helyre. De meg is értem 🙂 Gyors pecsételés itt is és irány a Vörösmarty fogadó. Na ott már volt tömeg rendesen. Sokat nem is időztem. Gyorsan felmarkoltam a csokit, ittam egy bögre teát és útra is keltem. A következő pont a Pisztrángos-tó. A régebbi túrákon ez volt az egyik mélypontos részem. A terep elég egyhangú. Most viszont elég jól ment. Bár a végefelé kezdett eluralkodni rajtam a soha nem érünk oda érzés. Erre a pontra nagyából 6 óra alatt sikerült oda érnem. Itt nem is időztem sokat, hisz a túra legkeményebb része várt rám, és nem akartam, hogy kihűljenek az izmaim. Így egyből nekiestem a hegynek.
Ez a szakasz nem hosszú, de annál keményebb. Nagyából 2,7 kilométer, amihez majd 350 méter szint párosul. De ennek ellenére nagyon jól éreztem magam rajta, és 50 perc alatt sikerült is felérnem a tetőre.
Sajnos a Kékesen lévő pontnál elég nagy volt a sorban állás a pecsétért. Ami csak azért volt rossz, mert nagy és hideg szél fújt fent a tetőn. Bejutva a kis faházba pecsételtem és ittam egy bögre teát. Majd következhetett a túra utolsó része. Ekkor még bizakodó voltam és úgy éreztem, hogy akár 8 órán belül be tudok érni a célba. Persze a dolgok sok esetben nem ilyen egyszerűek 😀 Gyors selfi a csúcskővel, és rohanás le a hegyről.
A lefelé haladás kezdetben elég jól ment. Legalábbis akkor úgy éreztem, de itthon megnézve az adatokat, már nem voltam erről annyira meggyőződve XD Mikor pedig beszűkült az út, újra kezdődtek a gondok. A nehéz előzgetés, és a köteles, csúszós részeken történő sorbanállás. Így történhetett, hogy az utolsó szakaszt csak 1 óra 40 perc alatt sikerült teljesítenem. Mátrafüredre visszaérve a betonon alig tudtam járni. Minden lépés fájt. A mozgásom pedig inkább emlékeztetett Forrest Gump-ra, mint egy sportemberére. De sikerült beérnem. Végre.
A végső időm 8 óra 27 perc lett.
Robotzsarus járassal elmentem a virsliért, ami abban a pillanatban a világ legjobbja volt. Majd visszavánszorogtam a kocsihoz. Az út rövid volt, de annál hidegebb. A kocsiba bepattanva néhány perc múlva bemelegedett annyira, hogy nem csak a hideg levegőt fújta befelé. Mindent amit átvettem, szépen előmelegítettem a légbefúvókon 🙂
Ezek után pedig a hazaút kész gyötrelem volt. Pont a jobb lábam adta meg magát olyan mértékben, hogy a gázpedál kezelése ne essen olyan jól. De szerencsére szép lassan de biztosan hazaértem.
Összegezve a túrát, meg vagyok elégedve a teljesítményemmel annak ellenére, hogy a szívem legmélyén 8 órán belül szerettem volna beérni. Na sebaj, majd jövőre.
Az út annak ellenére, hogy végig le volt fagyva a friss hónak köszönhetően csak helyenként volt veszélyesen csúszós, és annak ellenére, hogy nagyrészt pórhóban kellett haladnunk, az nem volt olyan mély, hogy nagyon akadályozza a haladást. Az időjárás pedig nemigen lehetett volna jobb. Az út több, mint felét napsütésben tehettük meg, és utána se volt gond vele.
Így mindent összevetve jó kis túra volt 🙂
