Home Kerékpár Tour de Hungaroring 24

Tour de Hungaroring 24

by loszparade
2 hozzászólás

A tavaly végül elmaradó versenyre rengeteget edzettem és komoly terveket szövögettem. Az ideire azonban a gyér felkészülés miatt, tervek nélkül érkeztem. Sőt aznap még biciklire se volt kedvem ülni.

Ráhangolódás

Az utóbbi időszak minden téren elég kaotikusra sikeredett. Így még az se volt biztos, hogy rajthoz állok. Valahogy a kevés és semmitmondó edzések miatt sok értelmét nem láttam. Nem éreztem magamban a tüzet, hogy bármire is képes lennék. De aztán csak befizettem magam, ami mögött semmi komoly szándék nem bújt meg. Poénra vettem az egészet. Ahogy esik úgy puffan. Bár ahogy elrajtoltunk nyilvánvaló lett, hogy nem abból a fából faragtak, aki csak úgy hagyja puffanni a dolgokat. 🤣

Amit tudok magamról, hogy a verseny előtti nagy rápihenés nem az én műfajom. Egyszerűen, ha pár napot nem bringázok, az első tekerések alkalmával nagyon nem pörögnek a lábaim. Így a versenyt megelőző napokban nem vetettem meg a mozgást. Persze azért csak finomat terheltem magam, hogy ne teljesen besavasodva álljak a rajtvonalnál, hanem amolyan bejáratott lábakkal.
Közben pedig igyekeztem minden olyan dolgot beszerezni, amire szükségem lehetett a versenyen, így sorra jártam a boltokat sótablettáért, izotoniás italporért, zselékért, müzli szeletekért. Sőt a bringára még sárvédőt is vettem, mert valami kegyetlen rossz időt jósoltak. Ami biztos be is jött volna, ha másképp járok el. De így tök fölösleges volt. Innen is szívesen mindenkinek 🤣
Még a pénteki átmozgató tekerés előtt összeszereltem a versenygépet, hogy ne a helyszínen derüljenek ki a hiányosságok. A tisztogatás során pedig olyan szinten meggyűlt a bajom a direct mount-os fékekkel, hogy azóta kevésbé kedvelem őket. Az út pora szép lassan bejut a forgó részekhez, ami nagyban gátolja annak normális működését. Szétszedni pedig szinte lehetetlen, így jön a hosszas suvickolás ha rendes működésre akarod bírni őket. Nagyjából egy óra küzdelem után sikerült is olyan állapotba hozni a hátsó féket, hogy úgy működött, ahogy kell neki. Majd jöhetett az első fék. Na azzal már nem foglalkoztam. Se idegzetem, se kedvem nem volt ahhoz a tortúrához még egyszer…🤣

Már az este folyamán igyekeztem mindent összekészíteni. Ez lényegében abból állt, hogy mindent bepakoltam ami kicsit is kapcsolódik a bringához. Aztán mikor reggel pakoltuk be a kocsiba a cuccokat töprengő tekintettel igyekeztem megfejteni, hogy mi a fenének ennyi cuccot vinni. Vicc az egész. Odaérve pedig elkerekedő szemekkel kémleltem a többieket, akik 2x több cuccal érkeznek. A látottak után pedig magamban meg is jegyeztem, hogy van még mit tanuljak.
Amik számomra idén fontosak voltak. Szerszámosládika! Benne imbuszkulcs készlet, nyomatékkulcs, tartalék bowden, patentszem, láncbontó, bowdenvágó, olló, szigetelőszalag, pót belsők, racsni leszedő alkalmatosság, és további kis vackok, amiket életemben nem használtam és a nevüket se tudom. Vittem magammal pótkereket is, hogy azért ne tűnjek annyira kezdőnek.
Ami viszont idén kimaradt az a pótlánc volt. A prózai indok pedig egyszerű. Nem volt. Tavasszal, mikor feltettem az új láncot a bringára kiderült, hogy mind a két sor el van kopva és megugrott rajtuk a lánc. Akartam rendelni új racsnit, de abban az időben nem volt semmi sehol. Találtam ugyan egyet a Dechatlonban, amire le is csaptam, de beállíthatatlan rajta a váltó. Ha lent és fent jó, akkor középen kattog. Ha meg középen csendes, akkor a két végén rossz. Szóval nem sokat volt fent a bringán. Úgy voltam vele, hogy akkor megy vissza minden régi cucc, és had kopjon, majd cserélek mindent ha lesz raktáron. Na azóta se jött el az az alkatrész együttállás, hogy mindent egy helyről meg tudjak rendelni. Így minden komolyabb váltásnál bennem volt a para, hogy megadja magát a lánc. De lekopogom, hogy minden gond nélkül vette az akadályt.
A lánc után pedig a következő parám a bowdenszakadás volt. Régen éveket elmentem egy bowdenszettel, de mióta a Shimano is bevezette ezt a rejtett váltóbowdenezést, szakadnak a kábelek. Én pedig nem spórolom el a váltásokat, a Ringen pedig talán még többet is kell koptatni őket. Mivel a pályán egy sík rész sincsen.
Ezek mellet természetesen az energiapótlásra is gondolni kellett. Így jött egy kis makaróni, a versenyt megelőző utolsó komolyabb falatozáshoz és jónéhány Nutellás palacsinta a verseny alatt felfalandó dolgok mellé. Frissítés gyanánt pedig betáraztam a megszokott müzliszeletekkel, zselékkel, fehérjeszeletekkel, izotóniás porokkal. Valamint pár gyümölcspürét, ha már nagyon unnám az előzőekben felsoroltakat.

Aki nem ismerné a pályát, röviden számokban vázolva annyit érdemes tudni, hogy egy kör bringával nekem átlagban 4,3 km lett. Amihez papíron 36 méternyi szint társul, ami első hallásra nem sok, viszont ne feledkezzünk meg a sok kicsi sokra megy elvről. Szóval az az emelkedő ami az elején nyagytányéron simán megy, annak nem ugrasz neki olyan fickósan 500 kilométer megtétele után. Főleg azután, hogy a kalapácsos ember is utolér. Amivel pedig sokan nem számolnak, hogy ez nem egy erdei út, ahol mindenhol fák szegélyezik utadat, és a nap perzselő sugarai ellen menedéket nyújtanak. Itt az út széles, amit hatalmas nyílt terek öveznek. Hűsölni pedig egyedül a boxban tudsz, ahová egy verseny alatt nem szívesen jár ki az ember.

Verseny

A rajtot megelőzően volt lehetőség pályabejárásra, melegítésre. Sokan éltek is a lehetősséggel. De nem én. Fojtattam a henyélést, ott ahol abbahagytam. Úgy voltam vele, hogy egyfelől sok értelme nincs a melegítésnek ha utána fél órát a fenekeden kell ülnöd a rajtig. Másfelől pedig fogok én még eleget tekeregni a pályán ahhoz, hogy feltérképezzem. Majd jött a felhívás, hogy ki lehet menni a pályára a rajthoz. A procedúra pedig itt is hasonlóképp zajlik, mint a jól megszokott 24 órás versenyeken. A bringát a boxutca jobb oldali falának támasztjuk, majd mi a másik oldalt várunk a rajtra. A versenyt elindítva futás a gépig, felpattanás, aztán nyélen nyomni egy napon keresztül. Mivel én annyira nem erőltettem aznap a versenyzést elég hátulról vágtam neki. De ez amúgy is inkább az állóképesség, mint a gyorsaság versenye. Itt sok esetben inkább az dönt, hogy mennyi időt töltesz kint a pályán. Mint az, hogy te legyél a leggyorsabb azon. Hiába mész 40-es átlagot. Ha 12 órát bent ücsörögsz. Ez amolyan nyúl és teknős párbaj. Meg kell találni azt a középutat amit hosszú távon fent tudsz tartani. Ami nem egyszerű. Hisz verseny van. Bizonyítani akarsz magadnak, és mindenki másnak is. Arról nem beszélve, hogy a többiek is húznak.

Gondolod, hogy ezek nem mennek gyorsabban mint én, beállok kicsit. És pár kör után rájössz, hogy de. Sokkal gyorsabban mennek 🤣⁠ Visszaveszel. Kifújod magad. Eszel iszol. Újabb emberek érnek be. Újra megpróbálod, és kezdődik elölről minden. Ebben a szellemben tekertem le az első 80 kilométerem. Nagyon ment alattam a bringa. Csak kapkodtam a fejem, hogy megint a célegyenesben nyomom. Már megint egy újabb kanyar. De jó vagyok. A kiállási taktikám pedig ehhez igazodott. Kicsi fél literes kulacsokat vittem. Egyikbe iso, másikba sima víz. Zsebeimbe pedig pár müzliszelet, és zselé figyelt. Csak annyi, ami elég volt a következő kiállásra. A frissítés pedig egyszerű és gyors volt. Begurultam, régi kulacsok földre ledob, újakat felvesz. Pár szelet felmarkol és már ott se vagyok. Mint a villám. Ennek az eredménye meg is látszott az átlagsebességen ami ezalatt a 80 kilométer alatt 34,5 lett. Aztán szép lassan beüzemelték az oldalt is, ahol folyamatosan lehetett nézni, hol is áll az ember. Kiderült, hogy harmadik vagyok… Na ott szállt köd az agyamra 🤣⁠
Mióta van wattmérőm pontosabban tudom, hogy mik azok a tartományok amiben hosszú távon tudok üzemelni. De hiába van műszered ami jelzi, hogy hülye vagy és meg fogsz halni. Ha ott vannak a jóérzések 🤣⁠

250 kilométer környékén a testem kezdett jelezni, hogy ez így nagyon nem lesz rendben, és a szívem helyett kezdtem hallgatni az eszemre. Így igyekeztem 180 watt környékén maradni teljesítményben, és a komolyabb részeken se erőltettem 200 fölé a taposás. Az éjszaka sötétjében teljesen elvesztem. Jól esett a hűvös, de azt, hogy ki hol van végképp nem tudtam. Az első kettő helyezett megvolt. De a harmadikat nem találtam. Éreztem, hogy a lábaimból elfogy a lendület, de a szívem még nagyon menni akart. Meg akartam őrizni a 3. helyemet. Szép elégtétel lett volna az elmúlt időszak szarságaiért. De be kellett lássam, hogy nem fog menni. 400 kilométer elhagyva a hasam is megszólalt, hogy haver jó lenne ha tolnál valami harapnivalót. Ha pedig megkordul a pocak, mindenki tudja, hogy igen, elszúrtam a frissítést. Nemrég voltam kint, így semmi kedvem nem volt újra kiszállni. Még 3. voltam. Tűzoltás gyanánt annak ellenére, hogy nem kívántam, befaltam egy müzlit, és egy zselét is letoltam, jó sok folyadékkal. Semmivel se lett jobb. Így mentem még három kört és 410-nél újra a boxban voltam, ahol pocak ellen durva merényletet hajtottam végre. Ami lényegében megpecsételte a további szereplésem.

Kálvária

Bentlétem során felfaltam a maradék makarónit és letoltam 3 nutellás palacsintát. Ami abban a szent pillanatban nagyon jól esett, de a szent pillanat gyorsan elmúlt és felváltotta a de szarul vagyok érzés. Tudtam, hogy ilyen terhelés közben az ember gyomra nagyon másképp reagál mint azt megszokta. De én ennek ellenére tömtem magamba a kaját, aminek meg is lett az eredménye. Utána még csak csak elindultam, de már az első métereken éreztem, hogy most kezdődött el egy újabb verseny, amit magammal kell megvívnom. Voltak már rossz pillanataim bringán, de ez torony magasan a legrosszabb volt. Egyszerűen mintha nem is én lettem volna. Teljesen kiment az erő a lábamból. Alig bírtam nyomni a pedált. Ahol lejtett az út csak gurulgattam. Ahol emelkedett szenvedés volt minden méter. A gyomrom pedig nagyon nem volt rendben. Legszívesebben mindent kidobott volna magából. Pár kör múlva újra a boxban voltam. Próbáltam összeszedni magam. Az átöltözés jól esett, de a gyomromon nem segített. 450 kilométer környékén olyan állapotban voltam, hogy feladom. Egyszerűen olyan szarul voltam, hogy egyetlen porcikám se kívánta a további tekerést. A szokásos orvosi ellenőrzés nem mutatott nagy változást az előzőkhöz képest. De ennek ellenére nem akartam menni. Minden egyes kiállás után csatát vívtam magammal, hogy visszaüljek a gépre. Hívogatott a szék, hogy aludjak. Pihenjek. Ne menjek. Lényegében a verseny ezen részén csak egy egy kör megtétele volt a cél. Nem néztem semmit, csak azt hogy haladjak. Az adatok katasztrofálisak voltak. Az jóérzések pedig a béka feneke alatt jó mélyen az üveghegyen is túl, valami mocsár mélyén voltak.
Lassan vöröslött az ég alja és a sötétséget felváltotta a nappal. Szépen gyűltek a kilométerek, de az a lendület, ami megvolt a verseny elején nagyon messze volt már. A nagy megrogyásom után lényegében semmit szilárdat nem tudtam enni és csak a fagyi volt az, amit jóízűen be tudtam burkolni, de ott is csak a vízalapú jöhetett szóba semmi más. Inni pedig csak vizet tudtam. Egyszerűen bármi megszokott frissítő gondolata felkavarta a gyomrom. Már a verseny utolsó óráiban jártunk, mikor a nagyon hígra kevert izótóniás ital le tudott csúszni, és az utolsó órában egy zselét is magamba tudtam erőltetni.
Reggel 8-9 környékére annyira visszacsúsztam, hogy lényegében a 4. helyem is kérdésessé vált. Sokáig Szőnyi Ferenccel fej fej mellett pedáloztam. Hól ő volt előrébb, hol én.
Kicsit vívódtam is magamban emiatt. Tudtam ki ő, hisz régóta követem. Tudtam, hogy neki se volt egyszerű az utóbbi pár hónap. De úgy voltam vele, hogy ez egy verseny. Mindenki a legjobbat várja el magától, és ha végül én több kört megyek ám legyen. Főleg azután nyugodtam meg e tekintetben, hogy az utolsó 9-10 órában a kalapácsos embert is cipelnem kellett a pályán. Vicces belegondolni, hogy az első 410 kilométert 31,2-es átlaggal daráltam le. Még az ezt követő kicsit több mint 200 kilométerre csak 27-es átlagot tudtam összepedálozni. Mindezt pedig végég egyedül. Egyszerűen annyi erő nem volt a lábamba, hogy olyanok mögé beálljak akik 2-3 km/órával gyorsabban mentek, és ez tényleg így volt. Pedig nem egy ember igyekezett szélárnyékkal segíteni kicsit, de nem ment, hiába is lett volna jó a feltámadó és megforduló szél elől elbújni.

Mikor a TV előtt ülsz és nézed a kedvenc bringásodat, akinek egyszer csak megáll a lába, és nem érted miért nem megy tovább. Akkor van számodra egy jó hírem. Te még nem haltál meg egyszer sem igazán a bringán. Ilyen esetben semmit nem ér a rengeteg edzéselemzés. Mert hiába tudod, hogy adott pillanatban mit várhatsz el testedtől, az csökkentett módba kapcsol és csak az akarat az, ami tovább tud vinni. Nézed a lehangoló számokat, amik egyáltalán nem segítenek a lelkeden és döntened kell, hogy mész tovább így, lesz ami lesz, vagy feladod.
Én tovább pedáloztam. Körről körre. Kicsit gyakrabban tartva szünetet, de haladtam előre. Ekkor már csak magamra koncentráltam, és egy dolog lebegett a szemem előtt. Ami nem volt más, mint az, hogy meghaladjam a 2019-es 570 kilométeres távomat. Titkon pedig reménykedtem a 600 kilométerben. Céljaimat nagyban nehezítette az, hogy az utolsó 8-9 órában lényegében nem tudtam frissíteni, így saját zsíron gyűjtöttem a kilométereket. Meglett az 500, majd az 550 és végül az 570 kilométer is. Ekkor nagy kő esett le a szívemről. Tudtam, hogy a saját rekordom már megvan, és ebben az utolsó kicsit több, mint másfél órában köddé vált minden szenvedés. A lábaim még mindig gyengék voltak, és a gyomrom se lett egycsapásra jobban. De minden újabb kör megtétele ajándék lett, és végül 614 kilométerrel értem célba, amihez 143 kört kellett megtennem a Hungaroringen.

Szervezés

Az idei versenyen sajnos nem voltunk olyan sokan mint 2019-ben. De talán így családiasabb volt a légkör, és a kevesebb létszámban jelen lévő segítők is jobban egymásra voltak utalva. Régebben a solo kategóriában is két segítőt lehetett vinni. Ami nagyban megkönnyítette a munkájukat, de a többiekkel nemigen kellett foglalkozniuk.
Ami viszont nagyon tetszett idén, hogy a 24 körös verseny nem lett ráeresztve a nyakunkra. Megvárták míg mi beérünk és csak utána rajtoltak el. Persze annak is volt egy varázsa, hogy a sok frisslábú bringás új lendületet adott a verseny végének, és egy kicsit felkavarta az állóvizet. De azért parás is volt a helyzet, mikor nem egyszer tört az életemre az új jövevény, mert olyan kanyaríveket választott mint egy F1-es autó, és az egyik pillanatban az 5 méterre lévő bringás melletted terem és tol le az útról, a következő pillanatban pedig úgy cikázik az út közepén, hogy még vagy 5 bringást feltesz. Szóval jobb volt ez így, hogy el lettünk különítve.

Ami viszont megdöbbentett, hogy ebben az évben valami iszonyat gagyi emlékérmet kaptunk. A két évvel korábbi versenyen egy fémből készült dizájnos érmet aggattak a nyakunkba. Idén viszont egy valamiféle műanyag lapból kivágott vackot kaptunk, ami első pillantásra úgy nézett ki, mintha már használták volna, mert tele volt karcokkal.
Ennek ellenére teljesen meg voltam elégedve mindennel. Ami pedig még plusz pont az az, hogy, idén nem csak a versenyző, hanem a kísérő is kapott pólót. A mosdókat folyamatosan tisztán tartották és nem volt probléma a papírral se, hisz mindig volt. A verseny végén pedig a tusoló rész is patika volt. Bár fürdés után majdnem sikerült egy durva hátast dobnom a vizes padlón. Szóval lett volna még pár watt azokban a lábakban 🤣🤣🤣

Konklúzió

Amit megtanultam ezen a megmérettetésen, hogy hiába nincs kedvem hozzá. Nem tudom elengedni a versenyzést. Így pedig kell az a terv, amihez tartani kell magam, annak érdekében ha végig jól akarom magam érezni a bringán. Mert ha elszúrod? Jön a pokol. Hiába csodálatos az emberi test, ami hihetetlen dolgokra képes, ha megadod neki amire szüksége van, ha egyszer csökkentett módba kapcsol abban is marad, míg ki nem tudja pihenni magát. Itt már ez első métertől mindenre oda kell figyelni. Hiába bírod ki a hétvégi tekeréseket a haverokkal egy müzlivel. Itt már az elején enni kell. Majd utána is egész a végéig. Ha itt egy kicsit megcsúszik a frissítés, görgeted azt egész a célig.
A sok pokoli órát is beleértve végül meg voltam magammal elégedve. Legyőztem magam, és a továbbhaladást választva végigcsináltam a 24 órát. Nem úgy, ahogy szerettem volna. De így visszatekintve minden percét élveztem. Párom a legjobb frissítést nyújtotta, ami nagyban hozzá is járult ahhoz, hogy végül a 4. helyen zárjak. Illetve akikkel a boxban voltam is sokat bíztattak 😀
Jövőre pedig mindenképp egy dobogós hely megszerzése lesz a célom.

Ha érdekel épp merre tekertem kövess Straván, vagy további tartalmakért keresd fel Instagram oldalam, vagy Youtubecsatornám 😀 Jó böngészést 😃

You may also like

2 hozzászólás

Zsolt 2021.09.06. - 19:14

Akkor jövőre is gyere. Mondjuk ha szeretnél dobogós lenni, akkor nekem meg egy fokkal feljebb kellene lépnem, hogy legyen helyed. Azt nem engedném, hogy megelőzz 🙂 Gratula a kitartáshoz, tavasszal egy 10k-val készülhetnénk 🙂

Reply
loszparade 2021.09.07. - 08:24

Valamit kitalálunk, hogy mind a kettőnknek jó legyen 😀 A tavaszi 10K pedig biztos érdekel 😀

Reply

Leave a Comment

X