Home BRM-túra Még Epicebb az Epicem…

Még Epicebb az Epicem…

by loszparade
0 comment

Idén csak az Epic200-as BRM túra lett megrendezve. Amit nekem sikerült kicsit epikusabbá tennem azzal, hogy már Dömösre biciklivel mentem, így a végére lett egy jó kis 320 kilométeres túrám.

Már tavaly, a BRM600-as túra kapcsán felmerült bennem, hogy jó lenne már a rajt helyszínére biciklivel menni. De akkor beláttam, hogy elég lesz nekem az a 600 kilométer a maga 8000 méteres szintemelkedésével. És végső soron akkor teljesen jól is döntöttem. Idén viszont csak a kistestvér lett megrendezve. Így nem is volt kérdés, hogy a kocsit pihentetve egész nap a bicajom nyergében ülök.
A terv az volt, hogy Szentendrét elhagyva az erdei úton Paprét érintésével közelítem meg Dömöst. De aztán szokásomhoz híven sikerült elszöszmötölnöm annyira az időt, hogy lényegében a legrövidebb utat kellett választanom. Nem volt mese, Pilisszentlászlót a főúton kellett elérni a jó meredek úton. Így jár az aki 5:35-kor indul a tervezett 5 órás idő helyett. A hegyhez érve még szinte fél lábbal az ágyban voltam. Így aztán nem is csodálkozom rajta, hogy nem akart felfelé menni a bicaj.
A mászás után gyors gurulás jött. A korai hűvös levegő rendkívül frissítő volt. Már majdnem elértem Dömöst, mikor feltűntek az első bringások, akik 7-kor rajtoltak.
Pár perces késéssel érkeztem meg. Átvettem a túrakártyámat, pár mondatot váltottam még Bélával. Kifújtam magam, és már mentem is tovább. Nagyjából negyedkor nyolckor kezdtem el a túrát. A biztonság kedvéért a térképet is betöltöttem az órán, hogy biztos a kijelölt úton haladjak. De sok szükségem nem volt rá. Hisz egyszer már poénból letekertem az utat még tavasszal az Egy durva hét keretein belül. Másrészt az útvonal nagy részén elég sokat szoktam kerekezni. Úgyszólván hazai terep volt ez nekem 😀

A túráról amúgy azt kell tudni, hogy 210 kilométerén 2635 métert kellett megmászni. Érintve a Pilis és a Budai hegység sok nevezetes hágóját, hegyét. De mindent összevetve egy teljesíthető túra.
Az első kaptató, egyből Visegrádon volt, ahol a Zsitvay-kilátóhoz kellett felmászni. Ide a bobpálya parkolójából vezet fel az igencsak meredek út. Sokan itt biciklijüket tolva értek fel a csúcsra. Ahol lényegében az első ellenőrző pont is volt. Gyorsan pecsételtem és már mentem is lefelé, mert hirtelen olyan sokan lettünk a hegy tetején, hogy alig fértünk el rajta 😀 A gurulással vigyázni kellett, mert az út minősége nem volt a legjobb. De ez lényegében elmondható a fellegvárhoz vezető útról is, meg úgy általában a magyar utak többségéről XD

Ezt követően az erdei utakat vettük célba. Ahol Paprétet keresztül Szentendre felé vettük az irányt, ugyancsak a rengetegben. Ezen a szakaszon is elég necces az ereszkedés. Főleg az elején, ahol az út minősége hagy némi kívánni valót maga után. Illetve sok helyen elég vastagon fel van szórva kaviccsal a burkolat.
Beérve a településre az volt az első dolgom, hogy megálljak a legelső kútnál. Hisz a hegy miatt, Visegrádon ezt nem tettem meg. Tele kulacsokkal, felfrissülve folytattam utam.
Szentendréről Pomázra egy hátsó úton mentünk át. Ami elég kacifántos vonalvezetésű és van benne egy olyan durva hegy, amin lényegében azért kell kiállnod a nyeregből, mert ha nem tennéd hátraborulnál a bicajjal 😀 Na jó lehet nem, de közel lennél hozzá XD
Amúgy ez a szakasz is tartogatott meglepetéseket. Hisz volt olyan szakasz ahol az útjavítási bóják szlalompályát csináltak. Random helyekről szedték fel foltokban az aszfaltot, és nehezítették nem csak a mi, hanem a kocsisok előrejutását is. Parádés volt XD
Ezt túlélve, Csobánkán keresztül, elértünk a következő ellenőrző pontra Pilisvörösvárra. Itt egy kis vendéglátóipari helyiségben szusszanhattunk. Le is csúszott egy Cola, és egy energia ital 🙂 Nem sokat időztem, mert délutánra egy hidegfront érkezése volt kilátásban, és én minimalizálni akartam a pofaszélben való szenvedés esélyét 😀
Következő nagy hegyünk a János-hegyen lévő Erzsébet kilátó volt. Na a csúcsra való feljutás nem esett jól. Valahogy ezekhez a meredek emelkedőkhöz nem épp a legmegfelelőbb az áttételem. Vagy csak sziplán gyenge vagyok XD
A tetőn gyors selfi, hogy tudjam bizonyítani ittjártamat, majd kis gurulás után kulacstöltés a libegőnél található kútnál, amire úgy gyűltek a bicajosok mint a legyek a tehén….-ra.
Viszont itt a lejtmenetnél nagyon kellett vigyázni. Az út kritikán aluli. Nem is értem, hogy az ilyen részeken ahol sok sportolni vágyó ember megfordul, miért nem lehet karban tartani.
Budakeszin belefutottam egy túratárs balesetébe. Ahol akkor már a mentő, rendőr is kint volt. Sejtettem, hogy az évek óta ott lévő hupliban eshetett el. Ami már a helyszínen be is bizonyosodott. Aki gyakran jár arra tudja, hogy a domb tetején van egy nehezen látható bemélyedés, amire ha nem készülsz, tud meglepetést okozni. Én ezen a szakaszon mindig behúzódok a sáv közepe felé, és úgy kerülöm ki. De volt időszak, mikor engem is váratlanul ért. Remélem hamar felépül túratársunk, és újra nyeregbe pattan 🙂

A következő hosszú szakasz kevesebb heggyel kecsegtetett, de azért szépen gyűltek a szintek itt is. Etyekről átgurultunk Alcsútdobozra. Ahol a következő ellenőrző pont volt. Na ezen a részen már nem fáztunk. Hirtelen megjött a nyári kánikula. A “vendéglőben” magamhoz is vettem két izotóniás italt, amivel pótolni kívántam a kiizzadt elektrolitokat. Mielőtt azonban nyakamba vettem volna a következő nagy szakaszt, még felugortam a faluban lévő eldugott kúthoz, hogy vízből se legyen hiány, hisz tudtam, hogy a következő szakaszon nemigen lesz vízvételi lehetőség.
Bicske után Tarjánig lényegében kerékpárúton haladtunk. Nagyon hangulatos kis környék. De valahogy én itt voltam a holtponton. Nagyon nem akart menni a bicaj. Az északi szél is kezdett megerősödni. De még elviselhető volt, és a nagy melegben inkább frissítően hatott. A szakasz során végig azon voltam, hogy haladjon alattam a bicaj. Hisz ha haladsz akkor közeledsz a célhoz, a holtponton pedig előbb utóbb úgy is átlendülsz.
Tarjánban egy hangulatos kis vendéglőben volt a megálló, ahol pár percre leülve megittam egy üdítőt. Innentől már csak 60 kilométer volt vissza. Sima liba. Megráztam magam, és már nyeregbe is pattantam. Alig értem ki a faluból, mikor hirtelen feltámadt a szél, és baljós felhők jelentek meg az égen. Nem is számíthattam volna ki jobban mindent. Hisz ezen a részen már inkább oldalról fújt a szél, mint szemből, így a haladást csak annyiban korlátozta, hogy sokkal jobban kellett kapaszkodni a kormányban. De a szél megjövetelével a holtpontom is elszállt, és ismét jobb kedvvel pedáloztam.

Tokodon ismét egy kis technikai megálló következett, minek keretében feltöltöttem a kulacsaimat. Majd elkezdtem töprengeni, hogy mi legyen az út további részében. Hisz a túra nem ment fel Dobogókőre. Hanem bekanyarodott Pilisszentlélekre, és az erdei úton vezetett le Pilismarótra.
A töprengés tárgya pedig az volt, hogy a túra keretei között másszak fel a csúcsra. Vagy majd hazafelé. Esetleg legyek kemény és másszak fel rá kétszer? XD
A végén az utóbbi nyert 😀 Szóval aznap meglett az idei év 30. Dobogókő csúcstámadásom is.
A hegy lábához érve a hátszélben annyira forogtak a lábaim, hogy kíváncsi voltam mit tudok így több mint 200 kilométerrel a lábaimban a hegyen. Kikapcsoltam az útvonal navigálást, hogy mutassa az óra a kedvenc szakaszomat. Az pedig ahogy elindult, eszetlenül elkezdtem taposni a pedált. Elég jó ütemben sikerült haladnom, már ez elején 15 másodperccel jobb időm volt. Aztán jött az első hajtűkanyar, ahol belefutottam egy balesetbe. Persze, hogy akkor értem oda, mikor a szembejövőknek lehetett haladniuk. Itt már tudtam, hogy ennyi volt. Elindulva próbáltam újra felvenni egy haladós tempót, de a lábaim nagyon beálltak. A nagy tisztásig valahogy tartottam magam, de beláttam, hogy ezt most el kell engednem. Na jó nem. Jött a kalapácsos ember, és nem tudtam tovább menni. Csak vergődtem felfelé XD
Felérve megveregettem hátamat és felvéve széldzsekimet gurultam is lefelé. Természetesen a szabályokat betartva addig a pontig mentem, ahol letértem a túra útvonaláról. Pilisszentlélekben meglátogattam Teca kocsmáját egy pecsétért, és gurultam is tovább. Sajnos egyre jobban lógott az eső lába és nekem még voltak terveim 😀
Kiérve a 11-es útra valami félelmetes hátszél fogadott. Szinte tekerés nélkül értem vissza Dömösre. Bár tudtam, hogy mikor visszafelé megyek Pilismarótra nem lesz annyira jó XD
A célban gyorsan leadtam a túrakártyámat és egy kis beszélgetés után indultam is vissza. Maróton egyértelmű volt, hogy egy ilyen nap után meg kell állni lángosozni a Hoppá Lángos-nál. A legjobb lángos ever 😀
Falatozás közben azért eléggé erősen gondolkoztam azon, hogy kell e nekem még egyszer Dobogókő. Nagyon csábító volt ez a hazáig tartó hátszél. De aztán meggyőztem magam, hogy a 4000+ méteres szint még csábítóbb.

Tele hassal vágtam neki a hegynek. Nem kellett sokat tekerni hozzá, hogy tudjam a lángos nem a teljesítmény barátja. Bár ezt már nem egyszer megtapasztaltam XD De úgy voltam vele, hogy ha a tatár nem is, max a távolban tornyosuló esőfelhők buzdíthatnak nagyobb tempóra.
Másodszorra felérve a tetőre már tényleg hideg volt. Így lefelé a széldzseki sem segített sokat. De a tudat, hogy már csak haza kell gurulni, nagyon üdítően hatott rám. Ja meg az orkán erejű hátszél 😀 Sok helyen olyan érzésem volt mint akit madzagon húznak XD nagyon lehetett lefelé csapatni. Így nem is csoda, hogy a 35 kilométeres távolságot majdnem 1 óra alatt letudtam.
Hazaérve jóleső fáradság lett úrrá rajtam. Felmászva a második emeletre, és a szobában letámasztva a bicajt, kint elkezdett szakadni az eső. Na ezt nevezem aztán időzítésnek 😀

Számomra a túra végül 320.4 kilométerrel és 4276 méter szinttel ért végett. Amire bruttó 14 óra és 28 percre volt szükségem. Mindezt úgy, hogy lényegében az egész utat egyedül tettem meg. Ez amolyan felmérés volt az augusztusi célokra vetítve. Amiről hamarosan írni is fogok 😀
Addig is, ha érdekelnek a túra pontos adatai Strava oldalamon megtaláljátok 😀
És Fő a vigyor! 😀

You may also like

Leave a Comment

X