Home Kerékpár HungAround – Tiszteld a síkot

HungAround – Tiszteld a síkot

by loszparade

Az első nap megtétele után, a síkon történő bicajozás már könnyed mókának tűnt. Hisz a sok év alatt tévesen rögzült síkon való tekerés könnyűségét, a nyár eleji Tisza-tó kerülés sem tudta teljesen átformálni bennem. Azonban az országkerülés több száz kilométerének sík szakaszai, igen komoly kihívást jelentettek és végérvényesen átalakították véleményemet.

Szaggatott reggel

Nem kapkodtam el a reggeli ébredést, de így is már fél 6-kor szólt a vekker. Sok tennivalóm nem volt, hisz párom igyekezett mindent előkészíteni. Az ágy nehezen, de kidobott magából. Az 5 és fél órás alvás nem adott sok időt a regenerálódásra, annak ellenére, hogy az idegen helyen meglepően jól aludtam, egy kis trükknek köszönhetően. A turpisság pedig abban ált, hogy magammal vittem az otthoni kispárnám. Tudom nem valami eget rengető dolog, de régebben olvastam valahol, hogy az ember jobban tud aludni egy idegen helyen, ha oda magával viszi a kispárnáját. Arról pedig már nem is beszélek, hogy én alapban beteg módon, párnával a fejemen tudok elaludni. Amire természetesen csak a jól bejáratott párna alkalmas.
Gondolataim már javában a nap körül forogtak, de testem nem akart róla tudomást venni. A mozgásom nehézkes volt. Izmaimban éreztem a felgyülemlett savakat, amiket az első nap közel 430 kilométere dolgozott bele sejtjeibe. Tudtam, hogy csak az elindulás lesz nehéz, aztán ha már pár kilométert megteszek belejövök újra.
A nap elején lévő két kompozás miatt igyekeztem magam siettetni. De csak 7 után 17 perccel sikerült elindulnom, ami kisvártatva meg is bosszulta magát.

Kompos komplikációk

A Zempléni-hegység vonulatairól reggel lebukó északi szél elég jó kezdőlökést adott a naphoz. Dagadt a mellem, hogy az első nap után néha-néha belehasítok a 40 feletti tartományba.
Hihetetlen látvány volt visszatekinteni Sátoraljaújhely irányába és látni, ahogy a város mögötti hegyek szép lassan belevesznek a tájba. Utána pedig csak a nagy pusztaság maradt, ahol legelők, szántóföldek, falvak, erdősávok váltották egymást nagy összevisszaságban. Az első rév a szállástól 48 kilométerre Tuzsérnél volt. Félve közelítettem meg a helyet, mivel semmilyen információt nem sikerült szerezni abban a tekintetben, hogy ténylegesen közlekedik e itt valami. De az utolsó pár kilométeren táblával is jelezték az átkelőt, így kezdtem megnyugodni, hogy nem lesz gond és át tudok kelni a Tiszán. Murphy törvénye nem hagyott cserben. A kompot úgy nagyjából fél perc híján késtem le. Vettem egy nagy levegőt és ezekkel a gondolatokkal nyugtattam magam.
Átkelésenként fél órával számoltál. Van még időd. Itt van a komp, ami láthatóan közlekedik. Itt vagyok én is. Látják, hogy újabb ember akar átkelni és mindjárt jönnek is értem.
Na ezt felejtsd el. Ha bringával akarsz átkelni, emberszámba nem vesznek.
A túloldalt kikötve át se néztek rám. Az egyik ember elkezdte nyírni az ártérben növő gazt, míg a másik láthatóan a kompról bíztatta. Teltek a percek, és semmi mozgás. Aztán úgy negyed óra várakozás után megjelent egy autó. Na ezt meglátva kezdtek szép lassan visszavánszorogni a folyó sodrását kihasználva.
Végre fent vagyok. A kocsi is fent van. Menjünk már! Elindulunk. Alig megyünk pár métert mikor megjelenik még egy kocsi. Rükverc. A kis lélekvesztő alig tudott visszaevickélni a parthoz a sodrás miatt. Legszívesebben ordítottam volna! Menjünk már!!! Menjünk!
Végre átértem. A kis megnyugvás mögött azonban már egy kis előretartó félelem is kavargott bennem a következő kompozást illetően. Sokat azonban nem agyalhattam, mert a gát tetején várt rám egy sporttárs, hogy elkísérjen pár kilométeren. A váratlan kíséret furcsa volt, de egyben megtisztelő is, ami sok tekintettben segített tovább lendülni az aznapi holtpontokon.

Záhonyon mindenképp át akartam menni. Mert saját szememmel akartam látni a nagy keleti átjárót, ami annyi monda alapját képzi. De megdöbbentett, ami ott fogadott. Lényegében olyan volt, mint a szezon utáni Balaton. Sehol egy árva lélek, mintha hátrahagyták volna. Persze tudom. Vírus és hétvége is volt egyszerre. De akkor is megdöbbentem a látottaktól.

A következő kompozásra Tiszamagyaros és Lónya között került sor. Ami ugyancsak előttem ment el. De itt már nagyobb volt a forgalom, így lényegében ahogy átért már jött is vissza. Nem is csodálom, hogy erre a részre terveznek hidat építeni. Bár gondolom addig még sok víznek le kell folynia a Tiszán.
Átjutva a túlpartra, jöhetett a megszakítás nélküli kilométerek gyűjtése, amiket egy felüljáróra vagy egy gátra való felkapaszkodás tudott feldobni.

Soha el nem fogyó kilométerek

Az első frissítésre 135 kilométer megtétele után, a Luby-kastély előtti parkolóban kerítettünk sort. Már akkor nagyon meleg volt. Ami a nap további részében sok kihívást okozott. A folyamatos locsolás némiképp segített. De nem estek jól a kilométerek. A nagy hőségben valahogy nem tudok rendesen működni.
Tiszabecset elhagyva az út minőségében nagy változás történt. Sajnos negatív irányba és a következő 80 kilométeren nem is javult számottevően a helyzet. Szerencsére kritikán aluli részek csak pár kilométeren keresztül fordultak elő. De pont elegek voltak arra, hogy lelkileg leszívjanak.
Nagyecsed után pedig jöhetett az alföldi utak legdurvábbika. A sunyi emelkedős szakaszok. A várost elhagyva lényegében Nyírbátorig emelkedett az út. A meredekség pedig épp olyan fokú, hogy haladni haladsz rajta, csak nem esik jól. Mintha valami baj lenne a bicajjal. Mentálisan nagyon leépültem, annak ellenére, hogy szerencsémre itt már erdős részen vezetett az út, és mivel a nap is kezdett lemenni, a hőmérséklet is elviselhető tartományba süllyedt.
A második nap utolsó nagy frissítésre Nyírbátorban került sor. Itt feltankoltam mindenből, hogy az előttem álló maradék 130 kilométert gond nélkül letudhassam, így a kíséret is előre tudott menni átvenni a szállást és előkészíteni mindent a fogasomra 🙂

Az út hátralévő részén egymást érték a sunyi emelkedők és lejtők. De ezek a lejtők nem úgy működnek, hogy kilométereken át tudsz gurulni. Nem. Ugyan úgy pedálozol, csak kicsit könnyebb tartani a sebességet. Egyszóval a pihenést felejtsd el. Síkon az nincs, csak pedálozás.

A sötétségbe és tovább

Igazán sötétedni Vámospércs környékén kezdett. Még augusztus volt, de érezhetően rövidebbek voltak a nappalok, mint pár héttel korábban.
Szerencsére jó lámpáim vannak, így nagy gondot nem okoz a sötétben való haladás, de mindezek ellenére a figyelem nem lankadhatott. Sőt, ilyenkor kell aztán figyelni igazán. Hisz előbújnak rejtekükről az éjszakai életet élő állatok. Most nem magamra gondolok XD
Láttam is jónéhány macskát és rókát az út szélén, de szerencsére nagyobb vaddal nem találkoztam, és a kátyúk is elkerültek. Sötétedés után, ha a forgalom is úgy engedi, akkor inkább kicsit beljebb húzódva a sávom közepén szoktam kerekezni. Sok esetben a kátyúk többsége az út szélén alakul ki. Így ha kicsit beljebb húzódunk, legalább egy lyukra futás kockázatát csökkenthetjük. Valamint az út szélén lévő állatok mozgására is kicsit több időnk lehet reagálni. A kocsiktól ilyen esetben nem kell tartani, mert jóval messzebbről hallhatók, láthatók lesznek, mint a nappali időszakban. Sőt maguk az autósok is figyelmesebben kerülnek ki minket. Hisz ki az, aki sötétedés után biciklire ül? Hát Józsi bácsi, aki épp hazafelé tart a kocsmából, és a legtöbb autós nem akarja Józsi bácsikat halálra gázolni.
Szóval csak nyugalom, az esti bicajozás jó dolog 🙂

Ami viszont rossz benne, hogy valamelyest csökken a sebessége az embernek. Egy csőben haladsz. Nincsenek támpontok. Csak az előtted megvilágított út van és a sötétség. Én a teliholdnak köszönhetően még szerencsés helyzetben voltam, hisz így az éjszaka se volt olyan sötét. De persze ennek ellenére lámpa nélkül ugyan úgy nem láttam semmit. Csak a dolgok sziruettje volt jobban kivehető.
Az utolsó 30 kilométer nagyon nehezen ment. A sötétség, és az ebből fakadó téves “alig haladok” tudat, pedig semmit nem segített. Minden kilométert méterenként számolgattam.
Már csak 15.
Na még 12.
Utolsó 10 kilcsi. Már nincs sok hátra.
Jézusom még 6 kilométer. Sosem érek oda.
De csak sikerült. 😃
Az aznapi célállomásomba, Körösszakálba beérve egy hatalmas bagoly üdvözölt és suhant mellettem jónéhány méteren keresztül. Normál esetben biztos összerezdültem volna a meglepettségtől, de most túl fáradt voltam félni.
Csak a megérkezettség érzése lengett körül és a megnyugvás, hogy egy újabb nappal közelebb kerültem célom végrehajtásához. Két nap alatt majdnem sikerült megcsinálnom a túrám felét és több, mint 800 kilométer volt a hátam mögött.
Bár tudtam, hogy a következő nap még neccesebb lehet, a mohácsi kompátkelés miatt. De ezzel nem akartam foglalkozni az adott pillanatban. Most az volt a lényeg, hogy minél előbb ágyba kerüljek, hogy valamelyest tudjon regenerálódni a testem. Ami valjuk be. Az adott esetben csak egy szép álom lehetett.
Viszont a pihenés és köztem meghúzódott még egy meredek lépcső, amin az apartmant lehetett elérni. 🤣
Mire felmásztam, teljesen beálltak a lábaim és a görcs szélén táncoltak.
Leülve percekig csak magamba roskadva néztem az aznapi adatokat.
Majd jöhetett a fürdés és a jól megérdemelt vacsora, amit egy rövid alvás követett.

A második napi adatokat megtalálhatod szokás szerint Strava oldalamon.

Illetve ehhez a túrámhoz kapcsolódó további bejegyzéseimet az alábbi linkekre kattintva érhetitek el:
Az ötlet: Az összes kilométer is
0. nap: HungAround – Felkészülés…
1. nap: Hungaround – Hadd szóljon
2. nap: Hungaround – Tiszteld a síkot

Ha érdekelne merre tekertem, kövess be Straván, vagy további tartalmakért keresd fel Instagramoldalamat vagy Youtube csatornámat. 😃
Jó böngészést, és jó felkészülést a szezonra! 😃

You may also like

Leave a Comment