Számomra hagyományosnak mondható az őszi tekerések alatt való videózgatás. Tavaly azonban a covidból való felépülés időszaka volt az október, így emiatt igen kevés nyersanyag készült, amit aztán nem is publikáltam.
Idén viszont gőzerővel gyűlik az anyag egy újabb hangulatvideóhoz. Amihez a tegnap folyamán készült is egy kis ráhangolódós time lapse 🙂
Jó szórakozást hozzá 🙂
Illetve ha érdekelne a 2019-ben készített videóm is azt itt találod meg:
A versenyre egy héttel korábban neveztem, és annyi dologgal kellett foglalatoskodnom a hétvégén, hogy a nevezési díjat majdnem elfelejtettem befizetni. Rajtidőt most nem kértem, mert nagyon laza akartam lenni. A gép végül 10:22-es indulást dobott. Ami szinte még hajnal volt számomra. 🤣
A verseny előtti nap, szinte nyáriasnak volt mondható az idő, így mentem egy laza lábbehangolós visegrádi kört. Idén elég hadilábon állok a kilométerek tekintetében, így egy kis gyűjtögetés se ártott, amivel meg is lett a 10.000. kilométerem. Nagyon gáz. De ez az év már elment és igyekszem már a jövő évre koncentrálni. Bár ezt már hónapok óta csinálom 🤣
Hazaérve sok kedvem nem volt semmihez. Magam elé bámulva töprengtem a nagy kérdésen.
Feltegyem a könyöklőt?
Végül addig húztam az időt, hogy semmire nem futotta belőle. Bringát se mostam, lábat se szőrtelenítettem. Már már túl lazára is vettem a figurát.
Este úgy számoltam, hogy reggel 7 órás ébredéssel és 8 órai indulással kényelmesen lesz időm mindenre. Csak hát a nyugodtan érkezés és felkészülés a versenyre nem az én asztalom. 7:45 körül ébredtem arra a felkiáltásra páromtól, hogy elaludtunk. Ránéztem a telefonomra és tényleg, majd nyugodtan átfordultam a másik oldalamra.
Kisvártatva azért engem is kidobott az ágy magából és 5 perccel később már a reggelimet majszolgattam és töltöttem magamba a kávém, hogy minél előbb lendületbe jöjjek. Az a kevés dolog amit vinni akartam, nem hozott zavarba, így nem idegeskedtem az összerámolás végett. Elfogadtam a sorsomat és igyekeztem kihozni belőle a legjobbat. Fél 9 körül már úton is voltunk Esztergom felé. Nem is olyan rossz.
Idén a város szélén volt a rajt a Tesco közelében, így a legrövidebb út a hegyeken át vezetett. A parkolással pedig most nem volt gond. 😀 Volt bőven választék.
Megérkezés után gyors séta a rajtszámért és a cuccokért, amit adtak a szervezők. Mert ja, van olyan verseny, ahol ez is belefér a büdzsébe. Visszaérve összeraktam a bringát és elkezdtem feltűzni a rajtszámot. Közben párom keverte az isot és befeszegette a gépet a görgőbe.
Sokat nem is tudtam vacilálni. Öltözés után már másztam is fel drótszamaram nyergébe melegíteni. Közben szigetelő szalaggal rögzítettem a Gopro-t a Garmin órám tartójához. 🤣
20 perc melegítés fért bele az időmbe, ami elég jónak számít tekintve a késői indulást. A rajthelyre pedig sikerült 5 perccel korábban odaguruljak. Ami rekordnak számít. Gondoltam még sietve könnyítek magamon, de egyből hívtak, hogy guruljak oda a várakozók mögé. Aggódni nem aggódtam , hisz így lett kifogásom a gyenge eredményre 🤣
Pár másodperccel indulás előtt elindítottam a gopro-t, majd szinte az indulás pillanatában a garmint. Tökéletes.
Kiállva a nyeregből igyekeztem minél előbb elérni az utazósebességet. 40 körülre felgyorsulva nagyon gyorsan közeledett a körforgalom aminek bejáratában több kocsi is állt. Látom a biztonsági embert, hogy integet nekik, hogy menjenek már, de azok csak állnak. Már majdnem oda értem mikor elindultak.
Sajnos vissza is kellett fognom magam már a körforgó előtt, hogy ne kelljen nagyot fékeznem.
Legutóbb is így jártam, szóval nagyon nem húztam fel magam 🤣 A síkon igyekeztem nem kihajtani magamat, hisz előttem volt a hegy. A sebességet nem, de a wattokat néztem. Amit igyekeztem 250 környékén tartani. Ez az a határ, ahol már kezd savasodni a lábam, de még kordában tartható mértékben. Nem akartam teljesen beállt lábakkal megkezdeni a hegy lábához. A komolyabb emelkedőt megkezdve inkább keményebb áttételeket választani, annak ellenére, hogy mindig pörgetős ember hírében álltam. A téves döntésem hátterében pedig, egy nemrégiben történt alacsony pedálfordulatos edzésem szolgált alapul. De kisvártatva rá kellet jöjjek, hogy most ez így nem fog menni, mert nagyon mások a körülmények. Ahogy meredekebbre váltott az út, kezdtem elsavasodni, a lábfordulat pedig vele együtt szépen kezdett beesni. A végén már a nyeregből való kiállás se sokat segített. Taktikát kellett váltanom. Könnyebb áttételre váltva felpörgettem a lábaimat, de már késő volt, hosszas percek kellettek mire virgácsaim úgy kezdtek dolgozni, ahogy azt szerettem volna. Lényegében az utolsó másfél kilométerre jöttek meg igazán a wattok.
A baki ellenére, végül meg voltam elégedve a teljesítményemmel, hisz végső soron pont olyan számokat láttam vissza, mint amiket terveztem. Se többet se kevesebbet és egy újabb versenyt könyvelhettem el, ahol végre sikerült olyan lábakkal rajthoz állnom, amikkel rendelkezem. Ez most egy 34:44-es időre volt elég, ami a helyezéseket tekintve abszolút 31. és korosztályos 6. helyett jelentett.
Régebbi adatokban kutakodva pedig azt kell mondjam, ezen a szakaszon hozzávetőleg évente másfél perccel lettem gyorsabb. 2019-ben ugyancsak ezen a versenyen, még csak 37:35-s időt futottam. Míg a következő évben egy edzésen 36:09-et.
Ha pedig sikerül tartanom a tendenciát jövőre akár egy dobogós helyet is megcsíphetek, hisz idén a bronzérmes 33:06-os időt hozott 🙂
Beérve megvártuk a díjkiosztót is, hisz utána volt süteményosztás 😀 Előtte pedig tombolasorsolással igyekeztek szórakoztatni a várakozó tömeget. A 150-es rajtszámúak szinte mindegyikét kihúzták, csak az én 153-omat nem. Pedig egy fejlámpának örültem volna 🤣
A versenyről készült felvételt vágatlanul meg tudjátok nézni Youtube csatornámon 😃
Illetve ha érdekel épp merre tekertem, kövess Straván, vagy további tartalmakért keresd fel Instagram oldalam. 😀 Jó böngészést 😃
Az utóbbi időszak minden téren elég kaotikusra sikeredett. Így még az se volt biztos, hogy rajthoz állok. Valahogy a kevés és semmitmondó edzések miatt sok értelmét nem láttam. Nem éreztem magamban a tüzet, hogy bármire is képes lennék. De aztán csak befizettem magam, ami mögött semmi komoly szándék nem bújt meg. Poénra vettem az egészet. Ahogy esik úgy puffan. Bár ahogy elrajtoltunk nyilvánvaló lett, hogy nem abból a fából faragtak, aki csak úgy hagyja puffanni a dolgokat. 🤣
Amit tudok magamról, hogy a verseny előtti nagy rápihenés nem az én műfajom. Egyszerűen, ha pár napot nem bringázok, az első tekerések alkalmával nagyon nem pörögnek a lábaim. Így a versenyt megelőző napokban nem vetettem meg a mozgást. Persze azért csak finomat terheltem magam, hogy ne teljesen besavasodva álljak a rajtvonalnál, hanem amolyan bejáratott lábakkal.
Közben pedig igyekeztem minden olyan dolgot beszerezni, amire szükségem lehetett a versenyen, így sorra jártam a boltokat sótablettáért, izotoniás italporért, zselékért, müzli szeletekért. Sőt a bringára még sárvédőt is vettem, mert valami kegyetlen rossz időt jósoltak. Ami biztos be is jött volna, ha másképp járok el. De így tök fölösleges volt. Innen is szívesen mindenkinek 🤣
Még a pénteki átmozgató tekerés előtt összeszereltem a versenygépet, hogy ne a helyszínen derüljenek ki a hiányosságok. A tisztogatás során pedig olyan szinten meggyűlt a bajom a direct mount-os fékekkel, hogy azóta kevésbé kedvelem őket. Az út pora szép lassan bejut a forgó részekhez, ami nagyban gátolja annak normális működését. Szétszedni pedig szinte lehetetlen, így jön a hosszas suvickolás ha rendes működésre akarod bírni őket. Nagyjából egy óra küzdelem után sikerült is olyan állapotba hozni a hátsó féket, hogy úgy működött, ahogy kell neki. Majd jöhetett az első fék. Na azzal már nem foglalkoztam. Se idegzetem, se kedvem nem volt ahhoz a tortúrához még egyszer…🤣
Már az este folyamán igyekeztem mindent összekészíteni. Ez lényegében abból állt, hogy mindent bepakoltam ami kicsit is kapcsolódik a bringához. Aztán mikor reggel pakoltuk be a kocsiba a cuccokat töprengő tekintettel igyekeztem megfejteni, hogy mi a fenének ennyi cuccot vinni. Vicc az egész. Odaérve pedig elkerekedő szemekkel kémleltem a többieket, akik 2x több cuccal érkeznek. A látottak után pedig magamban meg is jegyeztem, hogy van még mit tanuljak.
Amik számomra idén fontosak voltak. Szerszámosládika! Benne imbuszkulcs készlet, nyomatékkulcs, tartalék bowden, patentszem, láncbontó, bowdenvágó, olló, szigetelőszalag, pót belsők, racsni leszedő alkalmatosság, és további kis vackok, amiket életemben nem használtam és a nevüket se tudom. Vittem magammal pótkereket is, hogy azért ne tűnjek annyira kezdőnek.
Ami viszont idén kimaradt az a pótlánc volt. A prózai indok pedig egyszerű. Nem volt. Tavasszal, mikor feltettem az új láncot a bringára kiderült, hogy mind a két sor el van kopva és megugrott rajtuk a lánc. Akartam rendelni új racsnit, de abban az időben nem volt semmi sehol. Találtam ugyan egyet a Dechatlonban, amire le is csaptam, de beállíthatatlan rajta a váltó. Ha lent és fent jó, akkor középen kattog. Ha meg középen csendes, akkor a két végén rossz. Szóval nem sokat volt fent a bringán. Úgy voltam vele, hogy akkor megy vissza minden régi cucc, és had kopjon, majd cserélek mindent ha lesz raktáron. Na azóta se jött el az az alkatrész együttállás, hogy mindent egy helyről meg tudjak rendelni. Így minden komolyabb váltásnál bennem volt a para, hogy megadja magát a lánc. De lekopogom, hogy minden gond nélkül vette az akadályt.
A lánc után pedig a következő parám a bowdenszakadás volt. Régen éveket elmentem egy bowdenszettel, de mióta a Shimano is bevezette ezt a rejtett váltóbowdenezést, szakadnak a kábelek. Én pedig nem spórolom el a váltásokat, a Ringen pedig talán még többet is kell koptatni őket. Mivel a pályán egy sík rész sincsen.
Ezek mellet természetesen az energiapótlásra is gondolni kellett. Így jött egy kis makaróni, a versenyt megelőző utolsó komolyabb falatozáshoz és jónéhány Nutellás palacsinta a verseny alatt felfalandó dolgok mellé. Frissítés gyanánt pedig betáraztam a megszokott müzliszeletekkel, zselékkel, fehérjeszeletekkel, izotóniás porokkal. Valamint pár gyümölcspürét, ha már nagyon unnám az előzőekben felsoroltakat.
Aki nem ismerné a pályát, röviden számokban vázolva annyit érdemes tudni, hogy egy kör bringával nekem átlagban 4,3 km lett. Amihez papíron 36 méternyi szint társul, ami első hallásra nem sok, viszont ne feledkezzünk meg a sok kicsi sokra megy elvről. Szóval az az emelkedő ami az elején nyagytányéron simán megy, annak nem ugrasz neki olyan fickósan 500 kilométer megtétele után. Főleg azután, hogy a kalapácsos ember is utolér. Amivel pedig sokan nem számolnak, hogy ez nem egy erdei út, ahol mindenhol fák szegélyezik utadat, és a nap perzselő sugarai ellen menedéket nyújtanak. Itt az út széles, amit hatalmas nyílt terek öveznek. Hűsölni pedig egyedül a boxban tudsz, ahová egy verseny alatt nem szívesen jár ki az ember.
A rajtot megelőzően volt lehetőség pályabejárásra, melegítésre. Sokan éltek is a lehetősséggel. De nem én. Fojtattam a henyélést, ott ahol abbahagytam. Úgy voltam vele, hogy egyfelől sok értelme nincs a melegítésnek ha utána fél órát a fenekeden kell ülnöd a rajtig. Másfelől pedig fogok én még eleget tekeregni a pályán ahhoz, hogy feltérképezzem. Majd jött a felhívás, hogy ki lehet menni a pályára a rajthoz. A procedúra pedig itt is hasonlóképp zajlik, mint a jól megszokott 24 órás versenyeken. A bringát a boxutca jobb oldali falának támasztjuk, majd mi a másik oldalt várunk a rajtra. A versenyt elindítva futás a gépig, felpattanás, aztán nyélen nyomni egy napon keresztül. Mivel én annyira nem erőltettem aznap a versenyzést elég hátulról vágtam neki. De ez amúgy is inkább az állóképesség, mint a gyorsaság versenye. Itt sok esetben inkább az dönt, hogy mennyi időt töltesz kint a pályán. Mint az, hogy te legyél a leggyorsabb azon. Hiába mész 40-es átlagot. Ha 12 órát bent ücsörögsz. Ez amolyan nyúl és teknős párbaj. Meg kell találni azt a középutat amit hosszú távon fent tudsz tartani. Ami nem egyszerű. Hisz verseny van. Bizonyítani akarsz magadnak, és mindenki másnak is. Arról nem beszélve, hogy a többiek is húznak.
Gondolod, hogy ezek nem mennek gyorsabban mint én, beállok kicsit. És pár kör után rájössz, hogy de. Sokkal gyorsabban mennek 🤣 Visszaveszel. Kifújod magad. Eszel iszol. Újabb emberek érnek be. Újra megpróbálod, és kezdődik elölről minden. Ebben a szellemben tekertem le az első 80 kilométerem. Nagyon ment alattam a bringa. Csak kapkodtam a fejem, hogy megint a célegyenesben nyomom. Már megint egy újabb kanyar. De jó vagyok. A kiállási taktikám pedig ehhez igazodott. Kicsi fél literes kulacsokat vittem. Egyikbe iso, másikba sima víz. Zsebeimbe pedig pár müzliszelet, és zselé figyelt. Csak annyi, ami elég volt a következő kiállásra. A frissítés pedig egyszerű és gyors volt. Begurultam, régi kulacsok földre ledob, újakat felvesz. Pár szelet felmarkol és már ott se vagyok. Mint a villám. Ennek az eredménye meg is látszott az átlagsebességen ami ezalatt a 80 kilométer alatt 34,5 lett. Aztán szép lassan beüzemelték az oldalt is, ahol folyamatosan lehetett nézni, hol is áll az ember. Kiderült, hogy harmadik vagyok… Na ott szállt köd az agyamra 🤣
Mióta van wattmérőm pontosabban tudom, hogy mik azok a tartományok amiben hosszú távon tudok üzemelni. De hiába van műszered ami jelzi, hogy hülye vagy és meg fogsz halni. Ha ott vannak a jóérzések 🤣
250 kilométer környékén a testem kezdett jelezni, hogy ez így nagyon nem lesz rendben, és a szívem helyett kezdtem hallgatni az eszemre. Így igyekeztem 180 watt környékén maradni teljesítményben, és a komolyabb részeken se erőltettem 200 fölé a taposás. Az éjszaka sötétjében teljesen elvesztem. Jól esett a hűvös, de azt, hogy ki hol van végképp nem tudtam. Az első kettő helyezett megvolt. De a harmadikat nem találtam. Éreztem, hogy a lábaimból elfogy a lendület, de a szívem még nagyon menni akart. Meg akartam őrizni a 3. helyemet. Szép elégtétel lett volna az elmúlt időszak szarságaiért. De be kellett lássam, hogy nem fog menni. 400 kilométer elhagyva a hasam is megszólalt, hogy haver jó lenne ha tolnál valami harapnivalót. Ha pedig megkordul a pocak, mindenki tudja, hogy igen, elszúrtam a frissítést. Nemrég voltam kint, így semmi kedvem nem volt újra kiszállni. Még 3. voltam. Tűzoltás gyanánt annak ellenére, hogy nem kívántam, befaltam egy müzlit, és egy zselét is letoltam, jó sok folyadékkal. Semmivel se lett jobb. Így mentem még három kört és 410-nél újra a boxban voltam, ahol pocak ellen durva merényletet hajtottam végre. Ami lényegében megpecsételte a további szereplésem.
Bentlétem során felfaltam a maradék makarónit és letoltam 3 nutellás palacsintát. Ami abban a szent pillanatban nagyon jól esett, de a szent pillanat gyorsan elmúlt és felváltotta a de szarul vagyok érzés. Tudtam, hogy ilyen terhelés közben az ember gyomra nagyon másképp reagál mint azt megszokta. De én ennek ellenére tömtem magamba a kaját, aminek meg is lett az eredménye. Utána még csak csak elindultam, de már az első métereken éreztem, hogy most kezdődött el egy újabb verseny, amit magammal kell megvívnom. Voltak már rossz pillanataim bringán, de ez torony magasan a legrosszabb volt. Egyszerűen mintha nem is én lettem volna. Teljesen kiment az erő a lábamból. Alig bírtam nyomni a pedált. Ahol lejtett az út csak gurulgattam. Ahol emelkedett szenvedés volt minden méter. A gyomrom pedig nagyon nem volt rendben. Legszívesebben mindent kidobott volna magából. Pár kör múlva újra a boxban voltam. Próbáltam összeszedni magam. Az átöltözés jól esett, de a gyomromon nem segített. 450 kilométer környékén olyan állapotban voltam, hogy feladom. Egyszerűen olyan szarul voltam, hogy egyetlen porcikám se kívánta a további tekerést. A szokásos orvosi ellenőrzés nem mutatott nagy változást az előzőkhöz képest. De ennek ellenére nem akartam menni. Minden egyes kiállás után csatát vívtam magammal, hogy visszaüljek a gépre. Hívogatott a szék, hogy aludjak. Pihenjek. Ne menjek. Lényegében a verseny ezen részén csak egy egy kör megtétele volt a cél. Nem néztem semmit, csak azt hogy haladjak. Az adatok katasztrofálisak voltak. Az jóérzések pedig a béka feneke alatt jó mélyen az üveghegyen is túl, valami mocsár mélyén voltak.
Lassan vöröslött az ég alja és a sötétséget felváltotta a nappal. Szépen gyűltek a kilométerek, de az a lendület, ami megvolt a verseny elején nagyon messze volt már. A nagy megrogyásom után lényegében semmit szilárdat nem tudtam enni és csak a fagyi volt az, amit jóízűen be tudtam burkolni, de ott is csak a vízalapú jöhetett szóba semmi más. Inni pedig csak vizet tudtam. Egyszerűen bármi megszokott frissítő gondolata felkavarta a gyomrom. Már a verseny utolsó óráiban jártunk, mikor a nagyon hígra kevert izótóniás ital le tudott csúszni, és az utolsó órában egy zselét is magamba tudtam erőltetni.
Reggel 8-9 környékére annyira visszacsúsztam, hogy lényegében a 4. helyem is kérdésessé vált. Sokáig Szőnyi Ferenccel fej fej mellett pedáloztam. Hól ő volt előrébb, hol én.
Kicsit vívódtam is magamban emiatt. Tudtam ki ő, hisz régóta követem. Tudtam, hogy neki se volt egyszerű az utóbbi pár hónap. De úgy voltam vele, hogy ez egy verseny. Mindenki a legjobbat várja el magától, és ha végül én több kört megyek ám legyen. Főleg azután nyugodtam meg e tekintetben, hogy az utolsó 9-10 órában a kalapácsos embert is cipelnem kellett a pályán. Vicces belegondolni, hogy az első 410 kilométert 31,2-es átlaggal daráltam le. Még az ezt követő kicsit több mint 200 kilométerre csak 27-es átlagot tudtam összepedálozni. Mindezt pedig végég egyedül. Egyszerűen annyi erő nem volt a lábamba, hogy olyanok mögé beálljak akik 2-3 km/órával gyorsabban mentek, és ez tényleg így volt. Pedig nem egy ember igyekezett szélárnyékkal segíteni kicsit, de nem ment, hiába is lett volna jó a feltámadó és megforduló szél elől elbújni.
Mikor a TV előtt ülsz és nézed a kedvenc bringásodat, akinek egyszer csak megáll a lába, és nem érted miért nem megy tovább. Akkor van számodra egy jó hírem. Te még nem haltál meg egyszer sem igazán a bringán. Ilyen esetben semmit nem ér a rengeteg edzéselemzés. Mert hiába tudod, hogy adott pillanatban mit várhatsz el testedtől, az csökkentett módba kapcsol és csak az akarat az, ami tovább tud vinni. Nézed a lehangoló számokat, amik egyáltalán nem segítenek a lelkeden és döntened kell, hogy mész tovább így, lesz ami lesz, vagy feladod.
Én tovább pedáloztam. Körről körre. Kicsit gyakrabban tartva szünetet, de haladtam előre. Ekkor már csak magamra koncentráltam, és egy dolog lebegett a szemem előtt. Ami nem volt más, mint az, hogy meghaladjam a 2019-es 570 kilométeres távomat. Titkon pedig reménykedtem a 600 kilométerben. Céljaimat nagyban nehezítette az, hogy az utolsó 8-9 órában lényegében nem tudtam frissíteni, így saját zsíron gyűjtöttem a kilométereket. Meglett az 500, majd az 550 és végül az 570 kilométer is. Ekkor nagy kő esett le a szívemről. Tudtam, hogy a saját rekordom már megvan, és ebben az utolsó kicsit több, mint másfél órában köddé vált minden szenvedés. A lábaim még mindig gyengék voltak, és a gyomrom se lett egycsapásra jobban. De minden újabb kör megtétele ajándék lett, és végül 614 kilométerrel értem célba, amihez 143 kört kellett megtennem a Hungaroringen.
Az idei versenyen sajnos nem voltunk olyan sokan mint 2019-ben. De talán így családiasabb volt a légkör, és a kevesebb létszámban jelen lévő segítők is jobban egymásra voltak utalva. Régebben a solo kategóriában is két segítőt lehetett vinni. Ami nagyban megkönnyítette a munkájukat, de a többiekkel nemigen kellett foglalkozniuk.
Ami viszont nagyon tetszett idén, hogy a 24 körös verseny nem lett ráeresztve a nyakunkra. Megvárták míg mi beérünk és csak utána rajtoltak el. Persze annak is volt egy varázsa, hogy a sok frisslábú bringás új lendületet adott a verseny végének, és egy kicsit felkavarta az állóvizet. De azért parás is volt a helyzet, mikor nem egyszer tört az életemre az új jövevény, mert olyan kanyaríveket választott mint egy F1-es autó, és az egyik pillanatban az 5 méterre lévő bringás melletted terem és tol le az útról, a következő pillanatban pedig úgy cikázik az út közepén, hogy még vagy 5 bringást feltesz. Szóval jobb volt ez így, hogy el lettünk különítve.
Ami viszont megdöbbentett, hogy ebben az évben valami iszonyat gagyi emlékérmet kaptunk. A két évvel korábbi versenyen egy fémből készült dizájnos érmet aggattak a nyakunkba. Idén viszont egy valamiféle műanyag lapból kivágott vackot kaptunk, ami első pillantásra úgy nézett ki, mintha már használták volna, mert tele volt karcokkal.
Ennek ellenére teljesen meg voltam elégedve mindennel. Ami pedig még plusz pont az az, hogy, idén nem csak a versenyző, hanem a kísérő is kapott pólót. A mosdókat folyamatosan tisztán tartották és nem volt probléma a papírral se, hisz mindig volt. A verseny végén pedig a tusoló rész is patika volt. Bár fürdés után majdnem sikerült egy durva hátast dobnom a vizes padlón. Szóval lett volna még pár watt azokban a lábakban 🤣🤣🤣
Amit megtanultam ezen a megmérettetésen, hogy hiába nincs kedvem hozzá. Nem tudom elengedni a versenyzést. Így pedig kell az a terv, amihez tartani kell magam, annak érdekében ha végig jól akarom magam érezni a bringán. Mert ha elszúrod? Jön a pokol. Hiába csodálatos az emberi test, ami hihetetlen dolgokra képes, ha megadod neki amire szüksége van, ha egyszer csökkentett módba kapcsol abban is marad, míg ki nem tudja pihenni magát. Itt már ez első métertől mindenre oda kell figyelni. Hiába bírod ki a hétvégi tekeréseket a haverokkal egy müzlivel. Itt már az elején enni kell. Majd utána is egész a végéig. Ha itt egy kicsit megcsúszik a frissítés, görgeted azt egész a célig.
A sok pokoli órát is beleértve végül meg voltam magammal elégedve. Legyőztem magam, és a továbbhaladást választva végigcsináltam a 24 órát. Nem úgy, ahogy szerettem volna. De így visszatekintve minden percét élveztem. Párom a legjobb frissítést nyújtotta, ami nagyban hozzá is járult ahhoz, hogy végül a 4. helyen zárjak. Illetve akikkel a boxban voltam is sokat bíztattak 😀
Jövőre pedig mindenképp egy dobogós hely megszerzése lesz a célom.
Ha érdekel épp merre tekertem kövess Straván, vagy további tartalmakért keresd fel Instagram oldalam, vagy Youtubecsatornám 😀 Jó böngészést 😃
Hagyományosan az év első versenyei között szereplő Békás időfutam, 2021-ben végül július 4-én lett megrendezve. Aki követ Straván láthatja, hogy a jól megszokott kilométerek az idei évben nagyon elmaradnak, aminek következményét érzem is magamon. A rövidebb távokon még nem is annyira. De a hosszabb távokat tekintve azért érződik a kilométerek hiánya. De ez egy ilyen év. Igyekszem nem is annyira komolyan venni. De azért a megmérettetés nem hiányozhat. A rajthoz az esélytelenek nyugalmával álltam oda. Amit az is bizonyít, hogy a verseny előtti nap toltam egy 155 kilométeres túrát.
A szombati nap annyira kimerített, hogy a másnapi versenyre még a bringát se volt kedvem nagyon összerakni. A gépet természetesen lemostam. Mert piszkos bicajjal nem megyünk versenyre. Soha! NEM! Majd a kerekeket nézegetve vettem észre, hogy a telekeréken nincs gumi. Hát mit ne mondjak. Nem kicsit gondolkoztam el rajta, hogy akkor nem lesz betéve. De csak erőt vettem magamon és összeraktam. De többre nem volt energiám. Így pótkerekem nem is volt. Persze időfutamon mikor nem is kísérnek sok értelme nincs is. De voltam már olyan versenyen, mikor a rajthoz való gurulás közben kaptam durrdefektet és nagyon jól jött az a pótkerék.
A verseny napján fáradtan, kómásan, de meglepően jó lábbakkal ébredtem. Ezt gondolom annak köszönhetem, hogy kompressziós zokniban aludtam. 12:18-kor volt a rajtom, így annyira nem vettem kapkodósra a figurát. Valamikor fél 10 körül indultam el itthonról. Odaérve kerestem egy jó kis helyet a füves parkolóban távol mindenkitől, hogy zavartalanul tudjam süttetni a hasam. A rajtszámot gyorsan megkaparintottam és a rajt területen egyeztettem órámat a versenyen lévővel. Ez elég fontos dolog, ha tudni akarod, hogy a te órád szerint mikor kell rajtolnod. Majd jött a láblógatás, ami annyira elfajult, hogy lényegében alig maradt időm a bemelegítésre. Amiből további perceket vett el, hogy beállítsam Garmin órámat, ami persze, hogy verseny előtt szól, hogy alacsony a feszültség a wattmérőben. De szerencsémre még a verseny napján rendben üzemelt. Nem úgy mint a Kun körön törölközőt bedobó mellkas pántom 🤣 Indulás előtt még betoltam egy zselét, amit 2-3 deci vízzel igyekeztem a gyomromban a megfelelő felszívódási sűrűségre keverni. A versenyről amúgy videót is készítettem, mint tavaly a Pét nagydíjról, de sajna az utolsó résznél vettem észre, hogy a kamera nem vett hangot. Így az összes mehetett a levesbe.
A rajthoz remekül időzítve fél perccel korábban estem be. Ezt hívom időzítésnek 😀
Az időket tekintve az előzetes elvárás csak annyi volt, hogy menjek jobb időt, mint 2019-ben. Ami azért tényleg elég kevés volt, hisz idén került a bringára könyöklő, és hátra egy telekerék is be lett feszegetve. Bár belegondolva legutóbb is végig bekönyökölve mentem, így csak a vagány kerék volt az igazán komoly segítség az idei évre. Arról nem is beszélve, hogy a könyöklőt sikerült valami iszonyat szar pozícióban feltennem, és nagyon nem volt kényelmes. Verseny után 2-3 napig fájt is a kezem elég rendesen.
Elindulva lányos zavaromban alig tudtam bepatentolni. A bekötőúton még csak az volt a célom, hogy elérjek a kereszteződésig. Egy olyan tempót akartam választani, amiről nem kell sokat lassítani a kanyarban. Nem akartam pazarolni az energiákat. Kifelé nagyon jó lábakkal mentem, de az északi, északnyugati szél miatt igyekeztem nem elhasználni magam teljesen. Így a fordítóhoz érve 38,9-es átlag jött ki a visszanézett adatokból.
Na aztán kezdődtek a problémák. Visszafelé nagyon nehezen tudtam felvenni a ritmust. Vártam a hátszelet, de nem akart jönni. Számoltam visszafelé a métereket, hogy na még 7 kilométer na már csak 6. De nagyon szenvedős volt. Egyedül az volt egy felüdülés, mikor kiértem a fák közül, ahol tényleg megtolt egy kicsit a hátszél. De volt olyan szakasz is, ahol egészen beesett a sebességem és alig akart 30-cal menni a bringa. De így is sikerült kitaposni egy 39,7-es átlagot a visszaútra. A wattokon pedig egyértelműen látszott, hogy a szél visszafelé nagyban segítette az utamat. Hisz befelé 21 wattal kevesebb átlagot nyomtam, miközben a sebességem 0,8-el lett több.
Érzetre végül nem esett olyan rosszul, mint a múltkori, így tuti lett volna még bennem pár tized, de így is magamhoz képest elég jó idővel zártam. A legutóbbi Békás időfutamon 28:26:3-s időt mentem, most viszont sikerült 27 alá bemennem, így 26:59:4-es idővel lettem korosztályomban tizedik, az abszolút férfiak között pedig a 47. Tudom lehetett volna jobb is, de most így adta ki.
Amit viszont most tanultam, hogy ha videót akarok csinálni már ez elején nézzem meg, hogy minden működik e. A láblógatást pedig egy ilyen tét nélküli versenynél is kordában kell tartanom, mert a bemelegítés most is el lett kapkodva, ami lehet érzésre nem, de lényegében nagyban befolyásolta az eredményeket. Hisz papírforma szerint valahol volt még bennem úgy 10-15 wattnyi teljesítmény.
Ha érdekel épp merre tekertem köves Straván, vagy további tartalmakért keresd fel Instagram oldalam, vagy Youtube csatornám 🙂 Jó böngészést 😀
Mi is az a The PRL Full? A virtuális térben a jelenlegi leghosszabb ride. A valóságban pedig a My Prudential RideLondon-t takarja, ami egy jótékonysági sportrendezvény, aminek célja, hogy az Egyesült Királyságban támogatást szerezzenek a nehezebb helyzetben lévő jótékonysági szervezeteknek. Ennek az eseménynek a leghosszabb távja 100 mérföldes, amit ha nem is valóságosan, de igyekszik leszimulálni a Zwift. A legnagyobb különbség, hogy jóval nagyobb a szintkülönbség, hisz 11x kell megmászni Box Hill-t, London nem létező hegyét.
Itt a tél. Kint futkosnak a mínuszok, és mivel híján vagyok egy komolyabb téli ruhaszettnek sok választásom nincs, mint görgőzni. Régebben nem volt a kedvenc időtöltésem, ezt azonban nagyban megváltoztatta a Zwift. Persze a felkészülés eme formája így sem a szívem csücske. De basszus, lehet XP-t, meg izzadságcseppeket gyűjteni. ?
Most viszont nem ezekről akarok írni. Ez legyen egy másik bejegyzésem témája 🙂
Ebben a bejegyzésben, szenvedésem kálváriáját írom le nektek, amiket ezen a 174 kilométeren tapasztaltam.
Általában szabadgörgőn szoktam edzeni, viszont a hegymenetek miatt inkább a fixet választottam ehhez a kihíváshoz. Pontosabban egy Tacx Boost-ot. Tudom buta a cucc mint a satu, de 10 fokozatban állítható a szenvedés, ha igazán nagy fakír az ember.
Nekem alapjáraton úgy van belőve, hogy 3-s erősségen kényelmes pedálfordulattal tudjam tartani a 160-180 Wattot, sebességfokozattól függően. Erre azt mondanám, hogy ez amolyan haladósabb síkon tekerést jelent. Ennek köszönhetően kicsit tudom szimulálni a lejtmenetet is, mivel lefelé állítva még csökkenthetek az ellenálláson. A hegymeneteket pedig felfelé kattogtatva igyekszem leképezni. Ahol már képbe jönnek a terepen szerzett tapasztalataim. Ha pedig megvan a megfelelő ellenállás, a bringán választok sebességfokozatot, ahogy azt a valóságban is tenném.
Nagyjából tudtam mire számíthatok ezalatt a 174 kilométer alatt, mivel van pár hosszabb tekerésem a virtuális térben is. Viszont minden tekerés más. Egyik nap jobban, a másikon rosszabbul megy. Ez egy ilyen dolog. Talán annyit azonban elárulhatok, hogy ma jobban ment 😀
A taktika a következő volt. Minden 3. kör után leszállok egy kicsit, kulacsot tölteni, enni pár plusz falatot, és megnyújtani elfáradt izmaimat. Szerintem kötelező is hosszabb görgőzéseknél az ilyen fajta pihenés, mivel folyamatosan teker az ember, a testnek semmi pihenési ideje nincs, hogy egy kicsit összeszedje magát. Tisztára olyan, mint mikor síkon bringázunk. Ha nem pedálozol nem halad a bicó. Jó tudom, a lejtőkön azért szépen le lehet csorogni Zwift-ben, de nekem akkor valahogy mindig olyan érzésem van, hogy elblicceltem valamit. Meg aztán ez amolyan szabad görgős berögződés is lehet, ahol folyamat taposni kell a pedált, máskülönben leesel róla. ??
A frissítésre kanyarodva annyit elárulhatok, hogy a szobában történő bicajozásnak is fontos része, amiről sokszor magam is megfeledkezem, pedig elég gyorsan el lehet éhezni. Gondolom a nagyobb, folyamatos terhelés miatt.
Sok időm azonban nem volt agyalni a frissítésen, mert az ötlet hirtelen jött, én meg a kifogásgyártás előtt meg akartam lovagolni ezt a hullámot. A legtöbb esetben ilyenkor sülnek el a legjobban a dolgok 🙂
Amit biztos tudtam, hogy legalább 20 kilométerenként magamba kell tömjek valamit. Müzliszeletet, zabszeletet, ropit, péksütit és ezek variációit.
A folyadékot pedig, szettenként két fél literes kulacsból pótoltam. Egyikben víz, a másikban higított gyümölcslé volt, amiben egyszer BCAA-t, kétszer elektrolitos pezsgőtablettát csempésztem.
Az első három karika nagyon gyorsan megvolt. El is játszottam a gondolattal, hogy folytatom a körözést és később tartok szünetet. Viszont ezt már nem egyszer megszívtam. A vége pedig kegyetlen szenvedés és idő előtti bicajról leszállás lett. Messze van még a vége, nem eszik olyan forrón a kását.
Visszaülve bringám nyergébe, egyből tudtam, hogy teljesen megérte az a pár perc. Ennek hála, a további három is gyorsan megvolt. A hegymenetekben végig erősnek éreztem magam, annak ellenére, hogy a tempó, amit diktáltam annyira nem esett jól.
A második pihenőmet elkezdve már éreztem, hogy lábaim kezdenek elnehezülni, amit egy masszázsrúddal igyekeztem enyhíteni.
Sokat segített a folytatásban. Jöhetett a következő etap.
A 7. kör valami eszelősre sikeredett. A hegyre szinte felröpültem. Utána viszont keményen visszanyalt a fagyi, aki hozta a haverját is, a Kalapácsos embert. A 8. hegymenet maga volt a pokol. Gondolkoztam is, hogy kicsit korábban veszem ki utolsó pihenőmet, ennek ellenére tovább rugdostam a pedált és meglett a kilencedik kanyar is. Nem voltam benne biztos, hogy tudom folytatni. Leültem a székre és csak néztem magam elé, miközben az utolsó két kör forgatókönyve járt a fejemben. Szinte izzott a testem.
Megmértem a lázam.
A lázmérő 37 felett mutatott kicsivel.
Tudom, hogy normális a terhelés közbeni hőmérséklet emelkedés, de nekem általában minimálisan szokott csak eltérni az átlagtól.
Következő gondolatom a kudarcba fulladt Everesting kihívás volt, amit tavaly olyan jól sikerült időzítenem, hogy lett az év első igazán perzselő napja, és teljesen kicsinált a hőség. Akkor a padkán ülve 10 percig próbáltam leállítani a bicajos órámat. Már röhögtem magamon, hogy nem megy…
Most szerencsére nem volt olyan drámai a helyzet. Viszont nagyon elgondolkoztam a folytatáson.
Páromat megkértem, hogy vizezzen be egy kis törülközőt, amivel tudom magam hűteni. Vettem pár mély lélegzetet és 10 perccel később megpróbáltam folytatni utamat. Haladás közben visszavettem fejpántomat és elkezdtem locsolgatni fejemet. Állítottunk a ventilátoron is kicsit, így szép lassan elkezdtem magamhoz térni. Olyannyira jól sikerült a dolog, hogy az utolsó mászásom 37 másodperccel lett jobb az aznapi legjobbnál.
A kört még igyekeztem jó tempóban befejezni, de utána már csak a levezetésről szólt a történet. Nehezen akart eltelni az az utolsó 8-9 kilométer. Ilyenkor kicsit leenged az ember, és egyből elkezd fájni, itt ott. Kényelmetlenebb a nyeregben maradni, és sorolhatnám. Ám láss csodát, csak beértem. Az utolsó feladat pedig nem volt más, hogy még annyit gurulgassak, hogy meglegyen a következő kilométer és vele a +20 XP ??
Összegezve a napot, azt kell mondjam, elég jó idővel sikerült teljesítenem a távot. A pihenőket is beleszámítva 6 óra 25 perc kellett a letekeréséhez, amin meg is meglepődtem. Valami miatt sokkal rosszabbra számítottam.
Leszállva a bringáról pedig nem kellet sokat várnom, hogy újabb őrültségeken törjem a fejem. ?
Ha kíváncsi vagy a pontos adatokra, akkor azokat az alábbi linkre kattintva megtekintheted 🙂
Strava The PRL Full
Illetve mivel az egészet élőben közvetítettem, Youtube csatornámon vissza is nézhetitek 😀
Ha érdekel merre járok, keress fel Stravan vagy Instagrammon.
Fő a vigyor!
Az év utolsó bicajos kihívása lényegében arról szól, hogy december 24-e és 31-e közötti 8 napban tekerj le 500 kilométert. Az idei évben a vírusra való tekintettel már virtuálisan is lehetett gyűjteni a kilométereket, de én így is törekedtem az eredeti szabályok betartására. Amik csak a szabadban történő kilométergyűjtést fogadták el.
December közepén volt egy komoly mélyrepülésem, de erről majd részletesen fogok írni az éves beszámolómban. A lényege annyi, hogy lelkileg teljesen felőrlődtem és minden motivációm elszállt. A bringámat bevágtam a sarokba és semmi sem érdekelt. Elfáradtam…
Pár nap múlva aztán csak nyeregbe pattantam. Nem akartam veszni hagyni az egész éves munkámat. A 20.000 kilométer csupán egy karnyújtásra volt és nem volt mese, a célhoz teljesíteni kellett a Rapha kihívását is.
Az év utolsó napjaiban elég kaotikusan dolgoztam. Meg aztán ott vannak az ünnepek alatti kötelező családlátogatások. Szóval ebben az őrületben nem is a táv teljesítése a kihívás, hanem az, hogy hogy adod be a családnak, hogy két szelet bejgli elfogyasztása között elmész tekerni.
Szerencsére idén nem kellett nagy csatákat vívnom.
A 8 napból én csak 4 napot tudtam nyeregben tölteni, amik elég komoly napi távokat szültek. Erre tett rá pár lapáttal az időjárás, minek következtében bekerült egy 251 kilométeres etap is a repertoárba.
Az első napot 26-án teljesítettem még a Balatonon. A napsütés ellenére, hideg szeles nap volt. Északi szél fújt, így nem volt kérdés, merre indulok. Inkább frissen szenvedjek, mint hazafelé fáradtan küzdjek a pofaszélben. A taktika viszonylag be is jött. Bár hihetetlen demotiváló volt, mikor az olyan lejtőn amin alapban 40-50-el szoktam gurulni, most 250-300 wattal taposva a pedált alig akart 25-el menni a bicaj.
A hátszeles részek viszont nagyon tetszettek ? Erre a napra a szél össze is fújt 122 kilométert. A lábaim bírtak volna többet is. De sajna a másnapi munka miatt vissza kellett indulnunk Budapestre.
A következő két napban bringámmal csak szemezgettünk, és esténként szövögettük terveinket a hátra lévő napokról.
Amit tudtam, hogy keddre jót, szerdára és csütörtökre pedig rossz időt mondanak. A fennmaradó táv pedig az év végi 20.000 kilométert is számításba véve, valahol 400 körül mozgott a maradék 3 napra vetítve.
Nem volt mese, 29-re nagyot álmodtam és elindultam egy 210-es körre. Kezdetben nagyon nem jöttek a wattok. Bár a végén se ? De szerencsémre legyen mondva, hiába indultam későn, a szél megvárt, és sokat nem kellett kapálóznom a kezdetre tervezett pofaszélben. Lényegi légmozgás Érdet elhagyva érkezett.
Kicsit olyan érzésem lett, hogy a szél is megbékélt a tavaszi hátszeles Szegedig történő vitorlázásomért, és inkább segített utamon.
Gyorsan pörögtek a kilométerek. Esztergomnál megálltam egy benzinkúton tankolni, ahol a kutas arcán lehetett látni, hogy nem tudja mire vélni a bringás srác látványát ? Nem időztem sokat. Hisz még várt rám Dobogókő. A tetőre már jócskán szürkületben értem. De ezzel meglett a 40. mászásom 2020-ra. Gyors szusszanás és már suhantam is lefelé. Kis kitérővel Pilisszántó, Solymár, Hűvösvölgy érintésével érkeztem meg a Margitszigetre. Itt pedig jött az Isteni szikra, hogy még van 2 órám 8-ig, így mi lenne ha pár karikát teljesítve tovább faragnám a teljesítendő távot?
A körözésben lassan elfogyott a vizem. Próbáltam valami kutat keresni, de mind el volt zárva. Telefonos segítségkérés után, Balázs haverom szolgáltatott némi frissítőt, amivel már ki tudtam húzni a kijárási tilalom kezdetéig. Pont 8 órát ütött az óra, mikor betoltam a lépcsőház ajtaján a bringát ?
A végén 251 kilométer jött össze. Így pedig már csak 140 körüli táv maradt az utolsó 2 napra.
30-án reggel eső hangjára ébredtem. A reggeli KV-t szürcsölve bújtam a radarképeket, hogy mikor áll el és indulhatok útnak. Erre délután kettő körül került sor. Az utak még vizesek voltak, de nem érdekelt. Hátra felraktam a kis sárhányómat és útnak indultam.
Konkrét elképzelésem nem volt. Először csak egy rövidke kanyarra gondoltam Szentendrére. Aztán Tahira, majd Visegrádon kötöttem ki, ahonnan a hegyeken át tértem vissza. Hazafelé még igyekeztem némi kilométert összeguberálni mindenfelé, de mikor megláttam, hogy az első lámpám elkezd lemerülni, egyből hazafelé vettem az irányt. Végül 100 kilométer jött össze.
Az utolsó nap reggelén már nagyon éreztem a hirtelen jött kilométereket a lábamban. Nehezen mozgott a testem. De már nem kellett sok a győzelemhez. Így nagyon messzire nem is terveztem menni. Az idő sokat nem javult az előző naphoz képest, de valahogy már nem is nagyon érdekelt.
Első ötletem az volt, hogy kimegyek a szigetre körözni, de gyorsan beláttam, hogy az nagyon megúszós lett volna. Így gondoltam, megmászok pár környékbeli hegyet. Első célpontom a Hármashatár- hegy lett. Innen mentem át arra a helyre, ahol nekiugrottam az Everesting kihívásnak. Majd kisebb utakon vissza a Szél Kálmán térre és onnan caplattam fel a Normafához. Itt természetesen nem hagyhattam ki az Erzsébet-kilátót sem. Na az nagyon durva volt. Az út tiszta víz, én meg emiatt nem mertem kiállni a nyeregből, nehogy kikaparjon a hátsó kerék a hatalmas nyomatéktól ? Majd jöhetett egy kis kavirnyázás után a hazagurulás. Aznapra 61 kilométer és 1244 szint jött össze.
Meglett….
Mind a 2020-ra betervezett 20.000 kilométer, mind pedig a Rapha év végi kihívása. A vége 535 kilométer és 4859 méter szint jött össze erre a 4 napra.
Visszatekintve az előző évekre, ez volt a legtöbb kihívást tartogató teljesítésem. Egyrészt jóval kevesebb időm volt mindenre, másrészt az időjárás se volt olyan kedvező idén. De az élmény így sokkal emlékezetesebb lett 😀
Ha pedig egy szóval kellene jellemezem miként fog kinézni a bicaj egy ilyen kihívást teljesítve, az lenne, hogy Varacskosdisznó…
De nyugalom az újévet ő is szépen megtisztítva kezdte 🙂
Nektek is ilyen tapasztalataitok voltak az idei Festive 500-al mint nekem? Kommentben írd le tapasztalataidat, hogy mindannyian tanulhassunk belőle. 😀
Ha kíváncsi vagy merre járok, keress fel Stravan vagy Instagrammon.
Fő a vigyor! 😀
Az első tervem egy hatalmas több, mint 260 kilométeres karácsonyfa rajzolása lett volna a Somogy és Baranya megyei dombok között. Erről azonban a vírusnak köszönhető kijárási tilalomnak hála gyorsan le kellett mondanom. Így valami közelebbi, valami elérhetőbb után kellett néznem.
Így találtam rá Budapest karácsonyfájára, ami a város déli felén bújt el.
Tervezés közben az embernek van egy elképzelése, mit szeretne viszont látni. Aztán próbál olyan kompromisszummentes utat találni, amivel meg tudja valósítani.
Na és itt jöhet a képbe az, hogy mit vállal be az ember a minél tökéletesebb kivitelezésért.
Maga a tervezés napokkal megelőzte a kivitelezést. Így ment a rettegés, hogy nehogy valaki megcsinálja előttem.
Aztán csak eljött a nap, mikor nyeregbe pattanhattam. Annyira elszánt voltam, hogy nem is érdekelt a kinti időjárás, csak az lebegett a szemem előtt, hogy milyen jól fog kinézni Stravan.
Reggel kipihenve ébredtem, és épp reggelihez készültem, mikor csörgött a telefonom. A munkahelyemről telefonáltak ?
– Pár papírt be kellene hoznod a táppénzes bérszámfejtés miatt.
Agyam homokórázott és abban maradtunk, hogy reggeli után csak bemegyek.
Már dél is elmúlt mire hazaértem. Kapkodva kerestem téli ruháimat. Kint hideg volt, és a köd is szállt le, így mindent magamra kellett venni, ami melegen tarthatott.
A végén délután egykor vettem nyakamba a várost. Már az első pár méteren éreztem csontjaimban, hogy nem lesz könnyű menet a mai. De tombolt bennem a lelkesedés.
A kezdőpont a Kálvin téren volt, így kapásból fél órás üresmenettel kezdtem. A kör pedig innen számítva 74 kilométer.
Nem kellett sokat mennem ahhoz, hogy rádöbbenjek nem is választhattam volna jobb időt a terv kivitelezésére mint egy péntek délutánt. A belváros teljesen beállva, biciklivel is nehezen járható állapotban. Nem egy kereszteződésben várakoztam hosszas perceket, mire át tudtam jutni a túloldalra. Főleg az olyan helyeken, ahol nem közlekedési lámpa irányította a forgalmat.
Az első pont amitől tartottam, a Népligetnél lévő felüljáró volt, de szerencsémre a híd elején elment mellettem a kocsisor, a következő pedig akkor ért utol mikor lefelé gurultam. Bár így, kocsik nélkül is paráztam, mivel a korlát a térdemig sem ért.
Utána viszont vakrepülés volt minden.
Meglepődtem az Illatos úton lévő vasúti aluljárón. Ahol a vízelvezetőknél elég komoly kátyúk voltak, amiket a szürkületben könnyen be is lehetett nézni. Arról nem is beszélve, hogy a folyamatosan szállingózó köd, egyre síkosabbá tette az utakat. Egyszóval, folyamatosan résen kellett lenni.
Ezt követően a Nagysándor József utcán vicces volt találkozni a villamossínekkel. Több 100 méteren párhuzamosan haladtak az úton. Első pillantásra feltörtek bennem a régi emlékek, mikor egy hasonló közlekedési helyzetben sikerült egy baromi nagyot zakóznom. Azóta van bennem egy kis félsz ha síneket látok. De szerencsére most sikerült minden gond nélkül túljutnom a félelmemen, és sietve tovább haladtam utamon.
Ahogy egyre kijebb kerültem a városból úgy növekedett a tempó. Csak minden második kereszteződésnél kellett megállnom, és egyre ritkább volt a kocsik közötti araszolás. Végre nem volt egyhelyben toporgós érzésem.
A pofon akkor jött, mikor kikanyarodtam a Rézöntő utcáról a Soroksári útra. Defekt! Már megint!
Teljesen kiborultam. Ebben az évben már nem is tudom hányadik defektemet kaptam, de két kezemen tuti nem tudom megszámolni. Ezen a ponton el is gondolkoztam, hogy mit csináljak. Menjek haza, és csináljam meg egy másik időpontban a fenyőt, vagy kockáztassak, és menjek tovább. Egy pótbelsőt vittem magammal, semmi mást. Ha kapok még egy defektet, keréken kell hazamennem, és az út rázós része még csak ezután jött.
De csak a folytatás mellett döntöttem.
Indulás előtt visszakapcsoltam a megálláskor kikapcsolt bicajos lámpáimat. Az első gond nélkül indult, a hátsó viszont megmakacsolta magát. Nyomtam hol az egyik, hol a másik gombját, de semmi. Mérgemben a földhöz vágtam volna. De elég sötét volt már ahhoz, hogy a hazaútra is kelljen. Így csak párszor odacsapkodtam a járdához, ami segített jobb belátásra bírni, és újra tette a dolgát. Na itt azért megint eltöprengtem az irányomon…
Osztottam szoroztam, és ismét a folytatás mellett döntöttem, lesz ami lesz. A nagy része már megvolt a fának, és semmi kedvem nem volt visszajönni a környékre. Túl sík és forgalmas e vidék.
Nem kellett sokat haladnom az úton, hogy elkezdjem megrajzolni a fenyőm alját és törzsét és kezdetét vegye a projekt legrizikósabb része.
A parádés az volt benne, hogy itt lényegében keresztül kasul mentem mindenen. Hol földúton, hol pedig csak egy csapáson bicajoztam. Mindezt országútival 23-s külsőkkel. Nem egy pont volt, ahol azt vártam mikor süllyed el a kerék a puha talajon. Erre az egészre pedig vsszafelé még rátettem egy lapáttal azzal, hogy szinte teljesen sötétben vágtam át az erdőn.
Arról már nem is akarok beszélni, hogy időközben a hátsó lámpám is elkezdett jelezni, hogy lassan le fog merülni. Ezután úgy 10 másodpercenként néztem le, hogy teszi e még a dolgát, vagy a full sötétben úgy tekerek, hogy csak az első lámpám ad némi támpontot az autósoknak, hogy az úton van még egy bringás is.
Szerencsémre azonban hazáig kitartott. Ennek ellenére egész úton görcsben állt a gyomrom és azon kattogtam, hogy kinek tudok szólni ha beüt a baj.
Persze ennek az egésznek lett egy elég komoly motiváló ereje. Így az utolsó 15-20 kilométert elég gyorsan ledaráltam.
Amit pedig ebből az egészből tanultam?
Ha a városban akarsz tekerni, azt ne a péntek esti csúcsban tedd, mert többet állsz és vársz, mint haladsz.
A defekt már részét képzi a tekeréseidnek, fogadd el, és készülj fel rá jobban.
Ha aksis lámpád van legyen feltöltve, és ne úgy indulj útnak, hogy még kibírja hazáig. Bár végülis kibírta ?
Ha kíváncsi vagy merre járok, keress fel Stravan vagy Instagrammon. ?
Fő a vigyor! ?
Időközben lezárult a kihívás, és hihetetlen alkotások érkeztek. Nem akarom lealacsonyítani a kis fámat, de el kell ismernem, hogy kreativitásból nem volt hiány, így labdába nem rúghattam a győzelemért. ?
Ennek ellenére megdobogtatta a szívem mikor megláttam alkotásomat az index kerékagy blogjának cikkében 🙂
Ha pedig az összes alkotásra kíváncsi lennél, a We Love Cycling magyar oldalán megtekintheted őket ?
Nekem személy szerint ez lett a kedvencem 🙂
Nyugtatni azzal nyugtattam magam, hogy semmi ördögtől való nincs benne. Csak fel kell ülni a bicaj nyergébe, és a sok pedálozásnak köszönhetően előbb utóbb körbeérek.
Az indulás előtt volt némi fogalmam arról, hogy milyen is lesz sokat tekerni. Tavasszal volt egy komolyabb hét, mikor 1102 kilométert mentem, és bár tudtam, most 950 km-el hosszabb lesz a táv, és egy nappal kevesebb az időm. Joggal volt bennem egy kis félsz.
A túra legfájóbb pontja mégis a mindennapos hajnali ébredések és indulások voltak. Nem vagyok egy pacsirta típus és egész eddigi életem során gyűlöltem a korai keléseket, de most nem volt más választásom. A távok hosszúak voltak és a szállások már le voltak foglalva minden estére.
Az első nap már hajnali fél kettőkor csörgött az órám. Szemeim nehezen nyíltak és testem se akart mozdulni. A pár órás alvás kevés volt neki. Bár ki az, aki nyugodtan tud aludni, egy ilyen túra előtt. Folyamat kattogtam valamin. Minden szerszámot betettem? A biciklit megfelelően felkészítettem? Elég lesz a 4 darab pótbelső? A lefoglalt szállásokkal minden rendben lesz?
Robotpilóta módban másztam ki az ágyból. Gépiesen főztem a KV-t, ettem a müzlit. Párom közben keverte a koktélokat a kulacsokba.
Öltözködés közben szervezetem ordított!
Mit csinálsz?! Takarodj vissza aludni! Még aludnod kell!
Én pedig mire feleszméltem, lent találtam magam az utcán. Sötét volt és kihalt. Sehol egy lélek. Bekapcsoltam Garmin órámat, majd megkerestem az aznapi szakaszt, és miközben elkezdte betölteni a pályát én már útnak is indultam. Közben pedig állandóan arra gondoltam, mi a fészkes fenét keresek én itt. Gondolataimat az órám jelzése törte meg, hogy betöltötte a térképet, és elkezd navigálni.
Az első 100 kilométer ismerős volt, így sok segítséget nem nyújtott, de a sötétben nyugtatott a tudat, hogy valaki kísér utamon.
Eleinte a lábaim nagyon szögletesen forogtak. Jónéhány kilométer kellett nekik, hogy felvegyék a ritmust.
A város csendes volt. Elvétve lehetett egy egy autóval találkozni. Sokan félnek az éjszakai tekeréstől, de higgyétek el van egy bája neki 😀 A megfelelő felszereléssel pedig egyáltalán nem veszélyesebb, mint nappal tekerni. Én első lámpa gyanánt egy Cateye volt 800-ast, hátsó lámpának pedig egy Cateye TL-LD720-ast használok. Illetve szürkület környékén magamra öltök egy láthatósági mellényt is.
Amúgy Vácig, pár kilométert leszámítva végig van közvilágítás, sőt a Dunakanyarban is egymást érik a települések. Így az élményt tekintve, nagyon messze állt egy igazi BRM túrás éjszakai suhanástól.
Szobot elérve pedig már pirkadt is. Ami magával hozta a hajnali hideget. Hát voltak helyek, ahol elgondolkoztam, hogy lehet kicsit szellősen öltöztem. A hidegre nem készülve semmi egyéb ruhát nem vittem magammal. Inkább azzal számoltam, hogy majd napfelkelte után le kell vegyem a mellényem, amit nem fogok tudni hová tenni ha magammal viszek még egy széldzsekit is. Így maradt a remény, hogy mihamarabb átbukik a nap fénye a Börzsöny lankáin és elkezd melegedni a levegő, még mielőtt megfagyok.
Az első megállót Ipolydamásdon tartottam, a templom melletti közkútnál. Még volt bőven mit innom, de nem tudtam, hogy a következő szakaszon hol lesz alkalmam vizet vételezni, így jobbnak láttam feltölteni a készleteket.
Sajnos az utóbbi időben sok közkutat elzártak, vagy leszereltek. Így hiába nézi meg az ember előre hol találhatóak, mikor odaér döbben rá, hogy csak egy kiszáradt csonkot talált. Ami adott esetben tud kellemetlenségeket okozni, tapasztalatból mondom ?
Frissítés közben egy srác is megállt kocsival vizet vételezni. Kicsit meg is ijedtem tőle. Pirkadatkor, kocsiból kiszálló ember. Na nekem befellegzett, ez tuti valami sorozatgyilkos lesz. Lehet nem kellene ennyi Helyszínelőket néznem?
Meglehet, mert a végén tök jól elbeszélgettünk.
Kérdezte merre megyek.
Mondtam neki, hogy a terveim szerint 6 nap alatt körbetekerem az országot.
Persze mikor arra terelődött a szó, hogy hol is tartok pontosan, félve mondtam ki, hogy lényegében még csak most indultam.
Magamba meg. Na baszki, ez de gáz. Ilyenkor mindenki nagy dolgokra kiváncsi. Hogy már napok óta úton vagyok, több száz kilométert letekertem. A seggemet véresre törte a nyereg, és a lábaim is vagy 5 számmal nagyobbra dagadtak.
Én meg… Csak most indultam 😀
Gratulált az elszántságomhoz, és sikeres teljesítést kívánva, elhajtott.
Én még bekentem magam naptejjel.
A következő kilométerek egyre változatosabbak lettek. Gyönyörködtem a felkelő napban, ami a dombok közül előbújva, a völgyekben párabolyhokat hozott létre.
A Börzsöny árnyékában másztam meg az első komolyabb emelkedőt, ami nagyon nem esett jól. Alig akart menni a bringa alattam. Kicsit kétségbe is estem, hisz a szakasz neheze csak most kezdődött, és a nap során még 3000 méter feletti szintet kellett leküzdenem.
Reggel fél 7 körül értem el Parassapusztát. Ez volt eddig a legtávolabbi pont, amit ezen az úton elértem. Tavaly erre vezetett az EPIC 600-as BRM túra, csak akkor Szlovákiában folytattuk utunkat. Míg most Hont felé vettem az irányt.
Itt a kettes út melletti bicajutat választva haladtam tovább. Hát mit ne mondjak nem volt az igazi, de nem akartam boldogítani már kora reggel a főúton haladókat 😀
Ezen a szakaszon találkoztam Sátán kutyájával is, aki egy lejtő aljának árnyékos részén bujkált. Szerencsére még neki is reggel volt, és hiába éreztem fogai szorítását vádlimon, volt fontosabb dolga is. Így rám se bagózott, ennek ellenére szívem nem kicsit dobbant meg ?
Balassagyarmatra úgy fél 8 körül érkeztem, de még nagyon aludt a város. A központban is csak lézengtek az emberek. Persze szombat reggel lévén, még minden normális ember aludt. Így én is.
Következő komolyabb településem Szécsény volt, ami ugyancsak az EPIC 600-as túra kapcsán lehetett ismerős. Hisz ezen a részen jöttünk vissza Szlovákiából. Bár akkor éjszaka volt, és épp egy durva vihart próbáltam lerázni, és egy másik cellát elkerülni. Szóval semmi nem maradt meg a környékből, az életemért pedáloztam. ?
Nógrádszakál után szép lassan elkezdett romlani az út minősége, ahogy az bekanyarodott egy völgybe. Gondolom a téli fagyok itt jobban kikezdik az útburkolatot, amit persze nem kell karbantartani, hisz erre a kutya se jár.
Szerencsére Litke után ezen a téren javulás történt, és szépen suhanhattam tovább Salgótarján felé. Amin pillanatok alatt átjutottam, zseniális tervezésemnek köszönhetően.
A várost elhagyva, jöhetett az első igazán komoly mászás. A Róna hegy kanyargós útján nagyon hangulatos volt a tekerés. A gyér forgalomnak és az átlag 4.6%-os emelkedőnek köszönhetően, nyugodtan lehetett nézelődni, a 3,2 kilométeres kaptatón. Erre a környékre még tuti visszatérek valamikor 🙂
Ezen a szakaszon már a kísérőim is utolértek. Így Zabar elött meg is történt az első komolyabb frissítés, pihenés.
Itt befaltam egy szendvicset, és ittam egy energiaitalt. Közben párom újra a kulacsok feltöltésével volt elfoglalva. Útravalónak magammal vittem a müzliszeletek mellett egy szendvicset is. Ami a legjobb döntés volt. Már ezen a ponton rosszul voltam a müzlitől. De ezzel általában így szoktam lenni. Valahogy a 3-4. után kész kínszenvedés ezeket magamba gyűrni. Enni viszont kellett. Így ha nehezen is, de szépen fogytak a szeletek.
Ózd környékén már kezdett feltámadni a szél. Ami itt még segítette utamat. Persze tudtam, hogy ennek még meglesz a böjtje. Az év elején az egyik bringás haverommal levitorláztunk Szegedre az orkán erejű szélben, ami miatt egész évben bűnhődnöm kell. Pedig az olyan durva hátszélben már nem is olyan egyszerű bringázni. ?
Azon viszont meglepődtem, hogy mennyire sík arrafelé a terep.
A hullámvasutazás Serényfalvát elhagyva kezdődött. Egymást követték az emelkedők és a lejtők, és a szél is minden irányból fújt. Az etap ezen pontján már elég meleg is lett ahhoz, hogy meglegyen az első nagyobb megrogyásom. Aggteleket nagyon nehezen értem el. Fájni nem fájt semmim, csak elfáradtam. Keveset aludtam, 280 kilométert volt a lábaimban, és még 140-150 kilométer állt előttem. Hegyekkel, meleggel, széllel, mindennel.
A környék nosztalgiája viszont tetszett. Itt vezetett utam jópár éve mikor részt vettem a magyar Fjällräven vándortúrán, ahol 5 nap alatt letúráztunk Aggtelekről Felsőtárkányig. Illetve Bódvarákon sátraztam egy hétig mikor az ELTE-re felvettek és eljöttem gólyatáborba 🙂
Viszont nem volt időm nosztalgiázni, hiszen új emlékek gyűjtése miatt érkeztem ismét a vidékre.
A tornanádaskai határt kínszenvedések árán értem el. Kegyetlen pofaszél fújt. Egyetlen kilométer sem adta magát könnyen.
A határról visszakanyarodva, egészen Rakacáig vissza kellett mennem. Na ez volt az első olyan szakasz, ahol helyenként szinte járhatatlan volt az út. Hiába volt hátszelem, semmit nem tudtam kihasználni belőle. A vicces viszont az volt, hogy vagy járhatatlan úttal találkoztam vagy tüköraszfalttal. A kettő közötti átmenet csak helyenként volt felfedezhető, és ez a tendencia egészen Hidasnémetiig megmaradt. Persze általában mászás közben volt jó az út, és a lejtőkőn szar. Murphy. Viszont errefelé nem egy nagyon lepusztult falun kellett átlovagolnom. Mormoltam is magamban: Miatyánk ki vagy a mennyekben, áldd meg a gumikat amiken gurul a bicikli, hogy ne itt kapjak defektet…
Gönc nem volt az útvonalon, de kellett csinálnom egy technikai kitérőt. Az utolsó hegyek előtt ki kellett tegyem a ballasztot. A talált kis vendéglátóipari egységben ott volt a falu apraja nagyja. Jó kis hangulatban iszogattak, beszélgettek. Élvezték a hétvégét és a jó időt.
Viszont, mikor beléptem bicajos szerkóban, megfagyott a levegő és minden tekintet rám szegeződött. Eddig azt hittem ilyen jelenet csak filmekben játszódhat le. De most már tudom, hogy az élet is tud ilyet produkálni. Ha pedig te vagy a főszereplő? Még viccesebb. ?
A kitérő után, már csak 50 kilométer volt hátra. A nap lassan közelített a horizont felé, így sietnem kellett. Pár kisebb emelkedőn túljutva értem el Kékedet. Tudtam, hogy itt kezdődik az utolsó nagy emelkedő, művésznevén Col du Kéked, de nem gondoltam volna, hogy ilyen kegyetlen durva lesz. Az eleje még szép lankás, de aztán bekeményít és 10% alá nem is megy. Közel 400 kilométer után valahogy baromira nem esett jól. Az egyik kanyarban megpillantottam egy fűben pihenő vörös kutyát. Az ijedséget kővetően, elgondolkoztam. Mi a szart keres itt az erdő közepén egy vörös kutya? Meg amúgy is, milyen kutyának van vörös szőre? Kicsit közelebb érve összeraktam a képet. A kutya valójában róka volt. Én meg már fáradt ?
Ömlött rólam a víz, miközben érezhetően hűlt a levegő. Kicsit aggódtam is a lejtmenet miatt, hogy meg fogok fagyni. Szerencsére még kibírható volt, sokat nyomott a latba a tudat, hogy innen már lényegében csak gurulni kellett a célig.
Hollóházát elhagyva a távolban látni lehetett Fűzér várát. Így tévesen azt gondoltam, hogy mindjárt bent is vagyok. Térképen csak pár centi távolságra van a két hely egymástól. A valóságban viszont egy örökkévalóságra. A kerékpárúton haladva a hosszú egyenesekben szépen fogytak a kilométerek. De én azt hittem soha nem lesz vége a napnak. Amikor a távolban megláttam pár házat mindig azt hittem, hogy megcsináltam. Aztán, mikor közelebb értem olyanok voltak írva a táblákra, hogy Pálháza meg Mikóháza, én pedig egyre fáradtabban és elkeseredve tekertem a lemenő nap árnyékában. Végül viszont csak sikerült beérnem Sátoraljaújhelyre. Onnan pedig már csak pár kilométer választott el az aznap esti szállástól.
Jó volt megérkezni. Kellemes fáradság, és megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Megcsináltam azt a napot, amitől a legjobban tartottam. Ezek után jöhetett a jól megérdemelt gyors pihenés.
Első dolgom az volt, hogy feltöltsem az adatokat, hiszen ami nincs fent Stravan az meg se történt.. ??
Utána jöhetett csak a fürdés és egy jó nagy adag pesztós tészta beburkolása. Szerencsére volt mosógép is a szálláson, így az aznapi ruhámat ki tudtuk mosni.
Már pontosan nem emlékszem, hogy mikor mentem el aludni, de azt tudom, hogy nem kellett esti mese a durmoláshoz.
Az első napi adatokat megtalálhatod szokás szerint Strava oldalamon.
Illetve a túrához kapcsolódó korábbi bejegyzéseket az alábbi linkekre kattintva érhetitek el:
HUNGAROUND FELKÉSZÜLÉS…
AZ ÖSSZES KILOMÉTER IS
A versenyre egyrészt elég fáradtan sikerült eljutnom. Az utóbbi hetekben elég sokat kellett dolgoznom, és hiába a szeptemberi pihenő hónap. Sokat nem sikerült pihennem.
Már reggel sem éreztem az erőt a lábaimban. De hajtott a kíváncsiság, hogy mégis mit tudok. Amolyan felmérésnek tekintettem a versenyre.
Na már a bemelegítésnél éreztem, hogy ez nem fog jól esni, és nem is esett. Olyan szinten kihajtottam magam, hogy a verseny után alig tudtam tartani a kamerát, hogy felvegyem a tapasztalataimat, és hiába éreztem úgy, hogy kihajtottam magam, korosztályos utolsó helyen sikerült beérnem XD Nem is keveset kapva az előttem lévőtől.
Így sikerült életem első utolsó helyét produkálnom, amit a videó felvételekor még nem tudtam. Bár éreztem, hogy nem ez volt életem versenye.
De ebből is tanulva, és levonva a következtetéseket jövőre igyekszem jobb időt futni 😀
A kis bevezető után pedig jöjjön a videó 🙂 Igyekeztem pörgősre vágni 🙂
Sokat dilemmáztam rajta, hisz nem egyszerű a történet. Sok helyen a főúton nem lehet menni, illetve az északi parton a kerékpárút minősége is hagy némi kivetnivalót maga után. De úgy voltam vele, hogy lesz útvonal engedélyünk így minden rendben lesz.
Hát nem volt…
Sok autós ott centizgetett vagy dudált, ahol tudott. Persze lehet azt mondani, hogy tilosban bicikliztem. De nem. Hisz volt útvonal engedélyem. Így az adott útszakaszokat jogosan használtam az adott időben.
De az ilyesfajta kicsinyes tettekre, semmilyen körülmények között nincs magyarázat. A kerékpáros akár mit csinálsz ott lesz. A való világ pedig nem egy játék. Itt nincsenek kódok meg cheat-ek. Amiket használva a kerékpáros eltűnik az útról. Itt hús vér emberek vannak, akik teszem azt, este haza akarnak érni. Mert haza várják őket.
Itt a tetteknek adott esetben súlyos következményei vannak, és az autóst nem védi meg a bíróságon az, hogy a kerékpárosnak az adott helyen nem volt helye. Ha megölsz valakit, akkor gyilkos leszel. A bírót pedig csak ez fogja érdekelni. Maximum az ítélet lesz másképp megfogalmazva.
Persze lehet most azzal jönni, hogy én is csak egy hülye bicajos vagyok. De nem. A versenyekre és a túrákra kocsival megyek. Sőt hivatásos jogosítványom van, mert pár szezonban sofőrként dolgoztam. De mondok durvábbat. Szeretek vezetni 😀 De soha nem ér annyit az a pár másodperc előny, hogy azzal valakinek az életét kockára tegyem. Akár volt keresnivalója az adott úton, akár nem. Mert adott esetben nem tudom, hogy miért van ott. Véletlen oda keveredett? Ott van dolga? Vagy szimplán van engedélye használni az utat?
Igazságot szolgáltatni, vagy móresre tanítani pedig végképp nem az én asztalom. Erre megvannak a hivatalos szervek…
Ugyanakkor a kerékpárosok többségének is magukba kellene nézni. Mert sokan vannak, akik kisebb nagyobb szabálytalanságok elkövetésével vesznek részt a forgalomban.
De a lényegen egyik sem változtat. Ami az, hogy Figyeljünk oda egymásra, és próbáljunk meg inkább partnerként tekinteni a másikra. Nem pedig, mint ellenségre.
Ezután a kirohanásom után pedig jöjjön egy sokkal nyugodtabb, és talán viccesebb videó a túráról 🙂 Valamint pár kép a csodálatos tájról 😀
Jó szórakozást hozzá 😀
A tekerésemet pedig az alábbi Strava linken találjátok meg:
https://www.strava.com/activities/4017267016
