A tavalyi évemről már csináltam egy videós beszámolót, de abból kimaradtak a tekerések, túrázások közben készített képek. Így gondoltam itt a blogomon pótlom be ezt, és pár gondolatot is leírok….
Akkor kezdjük is az elején.
Ami biztosra vehető volt az év elején, hogy szintidőn belül teljesíteni akarom a Téli Mátra túrát. Így a januárom nagy része futással és némi görgőzéssel telt el. Nagy erőkkel készültem a megmérettetésre. Annak is az XL-es távjára. Szépen sikerült is feledzenem magam olyan szintre, hogy kacérkodjak egy 8 óra körüli teljesítéssel. De ez csak addig tartott, amíg a túra előtt másfél héttel sikerült szépen pofára esnem az aznapi futásom utolsó pár méterén. Akkor még nem tűnt komolynak a sérülés. Némi horzsolás a térden és a kezemen amivel tompítottam a becsapódást, de látszatra semmi komoly. Pihentettem, gyógyítgattam, de nem lett az igazi. Így a túrát jobbnak láttam kihagyni.
Tudtam, hogy az adott pillanatban a legjobb döntést hozom, de mégis rettentő szar érzés volt, főleg miután láttam a facebook bejegyzéseket, hogy hihetetlen jó volt az idő aznap, és évek vagy ákár évtizedek óta nem lehetett ilyen könnyen lenyomni a túrát. Magam alá is kerültem, és mivel a következő célok nagyon távoliak voltak, a komolyabb edzések szép lassan egyre ritkábbak lettek.



Aztán jött a tavasz, a jó idő én meg újra elkezdtem sofőrködni, ahogy azt tettem a megelőző évben. Gondolva, hogy idén majd jobb lesz. Így aztán még mélyebbre löktem magam. Mivel nem lett jobb tőle semmi.
A mélypont április közepén jött el, mikor ráálltam a mérlegre és 89 kilót mutatott. Soha nem voltam még ilyen „nagy”.
Elkezdtem újra futni, de azt a térdem és a plusz kilók miatt gyorsan felváltotta a kerékpározás. Majd pár tekerést követően rá kellett jöjjek, hogy szép és jó futni, de azért a bicaj nyergében érzem igazán otthonosan magam. Az elején nem voltak komoly terveim, csak pár kilót le akartam adni, kicsit jobb kondiba kerülni, meg csak úgy élvezni a suhanást.
Ami nem működött sokáig. Így pár hét elteltével ki is találtam magamnak, hogy mi lenne ha 10.000 km-t megtennék 2018-ban.
A kilométerek gyűjtése közben rengeteg helyen megfordultam, és rengeteg csodát láthattam.


Ötször tekertem 200 km feletti távot, ebből háromszor a Balatont kerültem meg. Az eleinte gyorsan gyarapodó kilométerek egyre lassabban akartak gyűlni, és mikor már egyre jobban beköszöntött az ősz, elfogott az aggodalom, hogy a végén nem lesz meg a tervezett cél. De szerencsére a jó idő sokáig kitartott és végűl november 10-én meglett a 10.000 km-em.
Ezután kicsit céltalannak éreztem az év hátralévő részét. De most az edzések nem maradtak abba. Ez odáig fajult, hogy december közepére még begyűjtöttem 1500 km-t. Illetve a Strava-n láttam egy kihívást ami arról szólt, hogy december 24 és 31 között tekerj le 500km-t. Ez a kihívás pedig találóan a #Festive500 névre hallgatott. Több se kellet nekem, már meg is volt 2018 év utolsó két kihívása. December végére legyen meg a 12.000 km és csináljuk meg ezt az 500 km-t.
Ami biztos volt a jó végeredmény tekintetében, hogy nem rajtam fog múlni a dolog. Hisz a föld ezen részén ebben az időben tél van. Vagy legalábbis valami olyan évszaknak kinéző dolog. Folyamatosan az időjárást néztem és reménykedtem, hogy jó idő lesz. Minden úgy alakult ahogy szerettem volna, így nem volt más dolgom mint pedálozni.
Én pedig addig nyomtam amíg mind a két cél meg nem lett.

Így az évet 12.140 km-el zártam le. Amihez 465 órát és 25 percet kellett a kerékpárom nyergében töltenem, valamint amikor kint nem lehetett pedálozni görgőn gyarapítottam a kerékpáron töltött időt. Ez még plusz 58 órát jelent. Ehhez kilométert nem írnék, hisz így teljesen más a kerékpározás mint kint a szabadban. De saccolva azt mondanám, hogy még plusz 1500 km-t hozzá lehetne adni a 2018-as teljesítményemhez.
Tudom vannak olyanok akik többet és nagyobb átlaggal mennek. De engem teljesen meglepett, hogy képes vagyok erre, annak ellenére, hogy régebben egy messzi messzi galaxisban nagyon is sokat bicajoztam.
Az edzések többségében egyedül voltam. Így rengeteg időm volt elmerülni saját gondolataimban, és talán kicsit jobban meg is ismertem magam. Rengeteg holtpontot éltem át ezalatt az időszak alatt, hisz már az elején mindent akartam. Úgy akartam menni, mint régen. De rá kellet jöjjek, hogy ez nem így működik, és ezt sok fájdalom árán kellett megtanuljam.
Ez akkor tetőzött igazán, mikor egy október eleji nap 150 km-t akartam letekerni. De már az elején nem akart menni semmi. Magas volt a pulzusom, a lábaim se úgy forogtak ahogy szerettem volna. Merevek voltak és nehezek. Ez pedig addig fajult hogy az erdőben találom magam egy padon ülve. Bicajom pedig az avarban feküdt.

Ezután pár nap pihenő jött, fel kellett töltenem magam szellemileg és testileg is. És mikor pár nap után újra a nyeregbe pattanva gyűjtöttem a kilométereket jöttem rá arra, hogy mi volt az a dolog, ami régen hiányzott belőlem és talán most valami oknál fogva csírázni kezdett. Ez pedig nem volt más, mint a kitartás…
Az út során több emlékezetes edzésem is volt, amiket egyhamar biztos nem fogok elfeledni. Ebből az egyiken úgy gondoltam, hogy Pilisszentiván és Piliscsaba között az erdőben meg tudom tenni azt a pár kilométert országútival. Végső soron átjutottam, de nem ajánlom senkinek XD

Vagy mikor decemberben a hideg ellenére úgy döntöttem, hogy feltekerek a Szentendre mögötti hegyekbe. Lefelé gurulva már nem volt olyan jó, de az élmény és a látvány mindenért kárpótolt.

Remélem az idei évben is várnak majd rám ilyen csodák, és azt is, hogy minden célomat el tudom érni. De ami biztos, hogy egész évben azon fogok dolgozni, hogy így legyen. De erről majd egy következő videóban, bejegyzésben beszélek…