A március végi felmondásom után, még volt 30 ledolgozandó napom. Vártam a nagy szabadságot és pihenést. Tervezgettem, hogy mennyit fogok a bringám nyergében tölteni. Majd miután eljött a nagy nap, teljesen másképp alakultak a dolgok, és szinte alig volt időm kerékpározni. De a májusi Giro és Tour de Hongrie nagyban motiváltak, hogy ne felejtsem el, miket írtam fel a listámra.

Bringával elmentem fotózni a Toud de Hongrie mezőnyét. Közben kicsit vlogoltam, kulacsot gyűjtöttem, és töltődtem az élmények által.

Ahogy jött március végén a tavaszias idő, úgy el is illant április másodikára, és szinte már-már késő őszies, de inkább télies időre ébredve rámoltuk be a kocsiba bringámat, és indultunk el Tahitótfalu irányába. A város védelmében pedig még gondolni se mertem, hogy rég vettem részt ilyen rossz időben versenyen.

Eddig ez az év egy érzelmi hullámvasút volt számomra. Kicsit több lenttel mint fenttel. A február végi mélyrepülést igyekeztem március elején korrigálni, és csak a napi dolgaimra koncentrálva függetleníteni magam a körülöttem zajló dolgoktól, de nem volt egyszerű. És végül sokmindent felrúgva, új irányt vettem.

2018 tavaszán kezdtem újra komolyabban foglalkozni a sporttal annak apropóján, hogy egyik nap a mérleg mutatója nagyon közel került a 90 kilogrammhoz. Ekkor még a 2002-ban kapott régi Trek bringámmal gyűjtöttem a kilométereket, de kisvártatva június 26-án hazahoztam legújabb szerelmemet egy Trek Emonda személyében…

ivált napok szép lassan elfogytak, és csúsztam egyre mélyebbre a februárban. A rossz idő ellenére igyekeztem görgőn gyűjteni a kilométereket, hogy valami azért történjen, de nehezen ment. Majd jött a szomszédban kitört háború híre, és teljesen padlóra kerültem.